Amióta olvastam a miniszterelnök levelét a Szabadság téri emlékmű építésének leállíthatatlanságáról, pontosabban arról, ahogyan a teljhatalmú úr gondolatban álszenten széttárja a karjait és azt mondja, hogy a kivitelezés felfüggesztése vagy leállításának dolgában "nincs mozgástere", megértettem: nem a megszállás, hanem az antidemokrácia emlékműve épül a Belváros szívében.
Álértelmiségi vitákat folytatunk arról, hogy mit szimbolizál a sas, meg mit keres ott Gábriel az oszlopaival, halott semmi másról nincsen szó: a második négy évre is mandátumot kapott miniszterelnök egyszerűen izmozik. A tömeg, amelyik április 9-ikén ismét a vállára emelte, akarva-akaratlanul az ikszet a demokrácia elvetése mellé húzta be.
Tömegnek mondom (de használhatnék egy másik Madáchi kifejezést is), azok szavaztak a Fideszre, akiknek sokadrangú kérdés, mi lesz a hatalmi ágak elkülönítésével, nagy ívben tesznek mondjuk az Alkotmánybíróság szabad mozgásterére, a bírói vagy a közhivatalok élén terpeszkedő főhivatalnokok politikai függetlenségére. Őket nem izgatja Polt Péter és Szájerné örökös uralkodása hivataluk élén, a Számvevőszék vagy a médiát felügyelő testület elnökének ciklusokon átívelő megbízatása. Egy vállrándítással túl teszik magukat a nyilvánvalóan korrupt trafikozáson meg a "földosztáson" is.
Ők arra voksoltak, hogy vessenek ki sarcot a bankokra, minden külföldi vállalkozására, amely nyereségesen működik, de legyen néhány száz forinttal olcsóbb a rezsi. Az már túlnő a látókörükön, hogy "cserébe" mennyivel kell többet fizetni a boltokban a napi élelemért, az üzemanyagért, a banki szolgáltatásokért. Az iskoláért, amelynek kapuit bezárták a szegények előtt és kirekesztették a kevésbé tehetős tehetségeseket a felemelkedés lehetőségéből…
A tömeg tapsol, ahogyan a miniszterelnök jól oda mond Brüsszelnek, és ugyanúgy tapsol, amikor a németek vagy a hollandok adócentjeiből idehaza felavatunk valami új létesítményt. A tömeg hiszékeny és félrevezethető, demokratikus iskolázatlanság hiányában könnyen befolyásolható. De ha ebben az országban megmaradt volna még az 1989-ben elvetett demokrácia-mag egyetlen kicsinyke hajtása is, akkor a hatalom meghallgatta volna a "népet", annak a maroknyi tiltakozónak a szavát a Szabadság terén és visszalépett volna a szoborállítástól.
Nem tette. Pedig a Bibó-kollégium egykori növendékeinek nem lett volna szabad elfeledniük a névadó üzenetét: a demokráciában a kisebbség véleményének is teret kell engedni. De miért pont a szobor ügyében engedjen a hatalom, amikor az előző négy évben nap mint nap az ellenkezőjét tette? A parlamentben meg sem hallotta az ellenzék ellenvetéseit, alkotmányt és választási törvényt eszkábált a maga képére, s úgy nyomta le a kétharmados törvényekkel együtt a nép torkán, ahogyan annak idején Rákosiék tették a negyvenes évek végén.
A mai magyar demokrácia már nem a többség uralma a kisebbség jogainak tiszteletben tartásával, hanem valami más. Az orbáni egyközpontú állam újjáépítése, amihez igyekszik látszólag demokratikus többséget biztosítani.
Egyre többen fogalmaznak úgy: Magyarország valamilyen "totális demokrácia" útjára lépett, ami jobban hasonlít egy putyini, vagy lukasenkói demokráciához, mintsem egy európai értelemben vett fejlődési irányhoz. Az utóbbiban minden véleménynek helye van, az előbbiben csak egyetlen akarat érvényesülhet. Az orbáni.
Ennek az akaratnak "nincs mozgástere"? Éppen egy "piti" szobor ügyében ne volna?
Somfai Péter
Forrás: Népszava
