Miközben vad vita dúl arról, hogy a balliberális értelmiség mennyiben felelős azért, ameddig jutottunk (van felelőssége), s hosszan elidőznek azon a tételen, hogy ami van, az már virtigli diktatúra-e (nem), illetve, hogy az önkényuralomnak hányadik lépcsőfokánál tartunk – érdekes, hogy a saját értékeinek megvédésére szervezett ősi és szelíd „ellenállási” forma – az önként vállalt zsebbe nyúlás – mennyire nem jellemző erre a társaságra.
Mindenki szomorúan regisztrálja, hogy fórumok szűnnek meg, helyszínek zárnak be, újságok, rádiók, tévéstúdiók élnek máról holnapra a krónikus pénzhiány miatt.
De nem veszik a bátorságot arra, hogy az életben maradás mikéntjét gyakorlatias módon levezényeljék, szervezeteket, közösségeket állítsanak mögé, próbáljanak szelektálni, hogy ezek közül melyik a múlhatatlanul szükséges, és mit kell szomorú szívvel veszni hagyni – de ami a legfontosabb: megértetni a potenciális közönséggel azt, hogy
ha nem vállal legalább kis részt a fenntartásban, a neki kedves műhelyek sora vész el mindörökre.
Azt mindenki hajtogatja, hogy a jobboldal összezár, finanszíroz, nem kis anyagi ráfordítással létrehozza saját szellemi hátországát, szemérmetlenül fölhasználva erre közpénzeket, de mobilizálja vagyonosait is; míg a baloldal most szembesül azzal, hogy sem egyikhez, sem másikhoz nem volt működőképes szisztémája. Fölélték tartalékaikat, széttárt karral, tehetetlenül ácsorognak vagy egymásra mutogatnak képzeletbeli szellemi fájuk alatt, amely mindenestől kidőlni látszik.
Hangjuk kiszorul lassan mindenünnen, miközben innen is, onnan is azt kiáltják, amit a legenda szerint 1741-ben a pozsonyi diéta résztvevői: életünket és vérünket Mária Teréziáért, de zabot nem adunk! Lehet a helyzeten szörnyülködni, s regisztrálni az elhullott műhelyeket, amelyekhez az adók egy százaléka nem ér el, ahogy a kiszáradó alapítványok cseppjei sem. Komolyabb nyilvános önmentésbe csak két cég fogott, az ATV és a Klubrádió – az egyikben a Hit Gyülekezet, a másikban a tulajdonos próbálja híveit adakozásra ösztönözni.
Az átfogó és szervezett mozgósító erő innen is eltűnt – talán túlzás, hogy az egyoldalú tájékoztatáshoz, a terelhetőséghez sorakozik fel a nemzet apraja-nagyja, de fásult beletörődés kíséri a folyamatot. Áll körülöttük a levegő, mint szűk utcákon kánikula idején. A Mozgó Világ „fapados” rendezvényein rendre kitesznek egy papírdobozt, de a telt ház messze nem jelent telt dobozt, viszont a folyóirat ingyenes példányait a vendégek az utolsó szálig elveszik.
A Népszava segélykiáltása is nyilván messzire hallatszik, hiszen patinás újságot fenyeget a megszűnés veszélye. Állítólag tízezer új előfizető elég lenne – de ötszáz, ha eddig összejött. Nyilván sokan nem mernek, nem akarnak, vagy nem tudnak adni. Mindhárom ok szomorú, ahogy a kilátástalanság is, amit szintén konkrét okok és személyek idéztek elő, akiknek ugyan nem fogyott el a zabjuk, de kórusban zokognak a többiekkel. Ez is jelzi, hogy a felsorolt három oknál jóval többről van szó.
Tamás Ervin
Népszabadság