"Ami a mai ellenzékből a legjobban hiányzik, az az innováció és a romantika, az érzelmi azonosulást kínáló mozgalmi jelleg. Egyik sem csodafegyver, egyik sem kínál azonnali győzelmet. De az építkezést egyszer már el kellene kezdeni. Például most! ...Húsz éve a szocialisták még tudták, hogy táborokat, koncerteket kell szervezniük a fiataloknak. Ma nem tudják...Panaszkodnak, hogy az emberek fásultak, nem lehet őket megmozdítani. Honnan tudják? Megpróbálták? Kicsivel is el lehet kezdeni. Kis, helyi ötletekkel, most úgyis önkormányzati választások jönnek."
Mi lenne, ha az elhunyt Kiss Péter parlamenti helyére nem a három baloldali párt, hanem az általuk létrehozott Kiss Péter Emlékbizottság állítana jelöltet? A testületbe küldhetne tagot minden érdeklődő újpesti civil szervezet, a lokálpatriótáktól az UTE-drukkerekig és a jó szándékú állampolgárok is.
Biztosan felmerülne jó sok név, hátha lenne egy, amelyiknél a pártpolitikusok szeme is fölcsillan: tényleg, ő eddig nem jutott eszünkbe, pedig jó! Azután a jelölt, ha a baloldal és a civilek közös embereként elnyeri a parlamenti mandátumot, szabadon eldöntheti, melyik frakcióba vágyik.
Előfordulhat, hogy mégsem jó az ötlet, mert a baloldal pártjai még mindig egymás kezét figyelik, miközben a kormánypárt egymás után csalja elő az ászokat a zakója ujjából. De valakinek egyszer már lehetne valamilyen eredeti húzása, mert ez így nagyon uncsi.
Ugyanez a helyzet a főpolgármester-jelöléssel is. A pártok új helyzetre keresnek hagyományos válaszokat. Mint a tábornokok, akik hagyományosan az előző háborúra készülnek, mert a következőről fogalmuk sincs, aztán amikor kirobban, garantáltan meglepődnek, hogy mennyire más.
A Fidesz megpróbált bombabiztos választási modellt kidolgozni Budapesten. Az új rendszerben semmi sincs úgy, mint régen, sőt a kalapban még az is benne van, hogy Tarlós István veresége esetén még további csavar következik: ahogyan a főváros parlamenti segítséggel lenyúlta Angyalföldtől a Margitszigetet, úgy a kormány elvehet Budapesttől szinte minden gazdasági és politikai döntési lehetőséget, szolgáltatási jogkört, akár a főpolgármester cipőfűzőjét is államosíthatja.
Mégis, a jelképek szintjén ez a csata lehetne az első, amely még egy szűk vereség esetén is reményt adhatna a későbbi, esetleg még sokkal nehezebb helyzetekre. A siker pedig szárnyakat kölcsönözhetne – nem feltétlenül a pártoknak, hanem a budapestieknek és nyomukban az ország minden olyan polgárának, aki még nem adta fel a kilátástalannak tűnő harcot, aki még mindig bízik abban, hogy van visszaút Európába, Magyarországra. Jó esetben ezt az érzetet az ellenzék tudná életben tartani, de ez most nem tűnik jó esetnek.
Ami a mai ellenzékből a legjobban hiányzik, az pont olyasmi, amiben a Fidesz erős. Az innováció és a romantika, az érzelmi azonosulást kínáló mozgalmi jelleg. Egyik sem csodafegyver, egyik sem kínál azonnali győzelmet. De az építkezést most kell elkezdeni, ha majd a következő parlamenti választásokon legalább meg akarják izzasztani a kormánypártot.
Húsz éve a szocik még tudták, hogy táborokat, koncerteket kell szervezniük a fiataloknak. Ma nem tudják, de nem foglalkozik ilyesmivel a közvetlen konkurenciájuk sem, legfeljebb a Jobbik. Panaszkodnak, hogy az emberek fásultak, nem lehet őket megmozdítani. Honnan tudják? Megpróbálták?
Kicsivel is el lehet kezdeni. Kis, helyi ötletekkel, most úgyis önkormányzati választások jönnek. Kiss Péter pedig örömmel szolgálna – legalább még egyszer.
Horváth Gábor
Népszabadság
