– Jó napot, Karcsi, sajnos ki kell mennem vécére – mondja ilyenkor. Aztán, amikor végzett, újból telefonálnia kell, hogy befejezte, és visszaállt a pult mögé. Röhej. Most nemigen van kedvem kacagni.

Nem volt a faluban munka, hát bejöttem ide a városba, tudja, a „nagybótba”, mi csak úgy hívjuk. Eleinte árufeltöltéssel kezdtem, éjszakai műszakban. Este szépen lefektettem a gyerekeket, elmondtam nekik az öreg néne őzikéjét, „őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra”, vagy ha már szorított az idő, akkor egy rövid kis Weöres-verset. Azt különösen szerették, hogy „alva jár az Orbán, tornyot visz az orrán, trombitások ülnek benne három szekér polyván, hú trombitások, három szekér polyván.”

Előkészítettem a másnapi ebédet, szerencsére a férjem nem ijed meg, ha egy rántást vagy habarást meg kell csinálni. Befejezhettem volna reggel is, amikor hazaértem, de olyankor már semmihez nem volt kedvem, csak fogat mostam, zuhantam be az ágyba. Mire megjöttek a gyerekek az oviból, felébredtem, s estig végre anyának érezhettem magam. Aztán kezdődött minden elölről.

Nem panaszkodtam sose. Azt gondoltam, nekem még nem is annyira nehéz.

Van egy kis fiatal barátnőm, az is egy „nagybótban” dolgozik, amolyan plázásban, és ilyenkor nyáron koktélokat árul egy bódéból. Egyedül nyom le tizenkét órát, mert nincs váltás. Ki van tanítva, ha jönnek valamelyik hivataltól ellenőrizni, azt kell mondania, hogy csak négyig dolgozik, aztán cserélnek. Pedig dehogy. Délután viszont a hivatalnokok már úgyse nagyon ellenőriznek, mert lejár a munkaidejük. Nekik van olyan. Ennek a barátnőmnek minden alkalommal fel kell hívnia a főnököt telefonon, ha ki akar menni pisilni.

– Jó napot, Karcsi, sajnos ki kell mennem vécére – mondja ilyenkor. Aztán, amikor végzett, újból telefonálnia kell, hogy befejezte, és visszaállt a pult mögé.

Röhej.

Most nemigen van kedvem kacagni. Tíz éve dolgozom a cégnél, valamivel feljebb léptem a ranglétrán, már nem az árufeltöltőknél, hanem a kinti részlegeknél lett helyem. Hivatalosan a műszaki osztályon, de oda dobnak, ahol épp kevés az ember. Tudok húst bontani is ha kell, hasznát is veszem mostanában, amikor otthon disznót vágunk. Hol nappal dolgozom, hol éjszaka, mikor hogy adja ki a munkarend. Van, hogy a reggeli buszra az öltözőben várok még két órát, mert ötre végzek.

Sosem voltam táppénzen. Egyetlen napot sem. Lábon hordtam ki gyomorrontást, influenzát, többnapos migrént. De ezt a legutóbbi tüdőgyulladást már nem tudtam a hétvégi kamillateákkal meg akupunktúrás pontok nyomkodásával házilag kigyógyítani. Orvoshoz mentem, antibiotikumot írt fel, ágyban feküdtem napokig. Amikor visszamentem dolgozni, szóltak, hogy vár egy bizottság. Gondoltam, végre kitüntetnek, hogy itt gürizek már egy évtizede zokszó nélkül, nagyjából minimálbérért. Voltam a hónap dolgozója is, sose panaszkodott a munkámra senki.

Ott ültek velem szemben öten. A bizottság. S azt kérdezték, tényleg beteg voltam-e? Meg milyen panaszokkal kezeltek? Szedtem-e gyógyszert, s ha igen, milyet? Látott orvos? Van róla igazolásom?

Néztem rájuk elhűlten. Aztán a kezdeti sokkból feleszmélve bementem a munkaügyre és felmondtam. Hogy mi lesz, nem tudom. A gyerekeim már nagyok, mesét nem kell nekik mondanom.

DOROS JUDIT

Népszabadság