Radnóti Miklós jegyében vár ránk ez a még hátralévő őszutó. Minden rá emlékeztet. Rendszerint étkezés közben hallgatom a rádiót, öt kurta perc a hírekre, utána átkapcsolás zenei adóra, a szüntelenül gyűlölködő politizálás elviselhetetlen. Témaváltás közben közli a bemondó, hogy holnap, november 9.-én lesz kerek hetven éve, hogy Abdán, Murányi Ede magyar királyi honvéd alezredes, a hóhér parancsára a Tálas András hadapród őrmester vezette 12 tagú különítmény sortűzzel kivégezte Radnóti Miklós költőt és társait.

Fürkészem az adatokat, a pontos napot megállapítani nem lehet. „Azokban az időkben”, így a krónikák, netán 1944. november 7- 8-9-ikén történt. Radnótit Borból, az ottani pokolból vitték Nyugat-Magyarországra, nem volt már jártányi ereje sem. Jótét lelkek megpróbáltak helyet szorítani neki a győri kórházban, hátha még segíthetnek rajta, de elutasították, háború van, súlyos sebesültek, gyógyíthatatlan betegek, vissza a munkaszolgálatba. Így hangzott el Murányi alezredes megfellebbezhetetlen parancsa:, sortűz! Reá és társaira. Igaz, a történelmi hűség kedvéért, ekkor mát úgy három hete a Szálasi-féle nyilas terror uralta a háború vesztes országot, mégis a magyar királyi honvédség parancsolta ki a gyilkos osztagot. Kétségbevonhatatlan tény.

Napló: kéziratokból

Radnóti jegyében telnek ezek a hetek és napok, töprengek tovább, hiszen a konyves.blog.hu honlapján olvasom, hogy néhány hét türelmetlen türelem csupán, és december elején megvehetem Fifnek, a halhatatlan kedvesnek, a hitvesnek a naplóját. Gyarmati Fanni, az 1935-ös esküvő napjaiban kezdte írni, a házaspár az egyik gyógyszercégtől gyönyörű határidő naplót kapott, Fifi elkunyerálta, kezdte följegyezni bele, mi minden történt kettőjükkel. Jegyezte 1946 őszéig, amíg Abdán tanúja lehetett a tömegsír föltárásának, azonosíthatta örök szerelmének maradványait. Ezzel fejezte be mindörökre a naplóírást.

Ferencz Győző¸ a Radnóti életmű tudós kutatója gyakran járt a Pozsonyi út 1-ben, a közös otthonban, Fannit faggatni, amíg egy alkalommal az asztalon kezébe akadt a kézirat. A kéziratok. Nem csak az első határidő napló, tíz további is és négy füzet még, amelyek szakadatlanul teltek, 3,5 millió karakterre növekedtek. Így jutott el a Jaffa kiadóhoz, Fanni ápolgatta, csiszolgatta, és talán már századik életévén túl is, (az idén februárban hunyt el 102 évesen) dolgozott rajta. Dolgozott, hogy „megmaradjon minden, ami Miklóssal, kettőjükkel történt”.

Egy test, egy lélek

Amikor olvastam, hogy érkezik a Fif Napló, levettem könyvespolcomról a jól ismertet, az 1934. július 8-ikán indult Radnóti Miklós Naplót.

Az első bejegyzése Normafa pensio, az utolsó 1943. március 13-a. Annyi esztendő után ismét belemerültem, hogy mielőtt Fanni változatát olvashatom, az egész egységben álljon majd előttem, most december elején. Meglepetésre, váratlanra nem számítok, hiszen Miklós és Fanni egy test, egy lélek volt. Ugyanaz a gondolat, ugyanaz az élmény, de így kerekedik majd ki teljes hűségűre a kép.

Megvallom, viszonylag későn találkoztam össze Radnóti Miklóssal. A háború után, úgy 22 évesen, amikor egy pesti könyvesbolt kirakatában rábukkantam a még szerény „Tajtékos ég” kötetre. Tudtam már ki Radnóti, nyomban elolvastam a könyvet egy hosszában négyszer-ötször is, és mondogattam magamban, József Attila óta, talán ugyanabban a vonalban is, az egyik legnagyobb magyar költővel találkoztam össze.

Tudtam ki Radnóti, hiszen irodalomfalóként én már nem a Nyugat, hanem csak az utód, a Magyar Csillag nemzedék hű követőjeként, minden hónap első és középső napján nyomban megvettem az újságosnál a legfrissebb számát. Radnóti a Naplójában meg is írta, hogy szinte szemtanúja volt a már végzettel küszködő Babits Mihály haláltusájának, majd amikor a költőfejedelem meghalt, a Horthy-éra elhatározta, hogy „kivégzi” a Nyugatot is, ezen a címen magyar földön soha többé ne legyen ilyen folyóirat. Mintha már ma lett volna. Az örökösök tanakodtak, hogyan folytassák, elsősorban Illyés Gyula, Miklós egyik nagy barátja, a Naplóban a Gyula név gyakran szerepel. Leírta Radnóti azt is, ő is ott volt a szellemi örökösök között, a vita egyik résztvevője, részese annak, ahogyan megszületett a Magyar Csillag név. Hasonlatos címoldal, a Nyugatéra emlékeztető betűk, sőt az embléma is, az íródeák.

A Napló kezdete: 1940

Azon az 1943-as nyáron, rendületlenül hűségesen folyóiratomhoz, déltájban igyekeztem újságárusomhoz, hogy mielőbb kézbe vehessem a Csillag legfrissebb számát. Forró nyár volt, leültem egy körúti padra, durván, türelmetlenül, ujjaimmal téptem föl az íveket. Fölfedeztem Halász Gábor esszéjét. „Két kiábrándult” volt a címe, az első rész Jonathan Swift tiszteletes úrról szólt, ebben az időben Halász Gábor korszakom volt, (azóta is tart szakadatlanul) mást szinte abban a pillanatban észre se vettem. Radnótitól később tudtam meg, hogy ők mindketten ott voltak együtt Babits Nyugatjánál is, Illyés Magyar Csillagjánál is, de alighanem tisztes távolságra egymástól, köztük szorosabb kapcsolat, sőt barátság aligha lehetett.

Később, már a háború után hoztam össze őket magamban, amikor tragikus sorsuk terelte együvé négyüket. Radnóti kivégzése Abdán, és hármuk (Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor) halottá éheztetése, kínzása Balfon. Így kezdődött, inkább végződött az az irodalmi holokauszt, amely szinte egy időben fejezte le a szellemi élet színe-javát.

A Napló első munkaszolgálatos bejegyzései 1940 őszéről erednek, Szinérváraljáról. Letörve Miklós akkor még elsősorban azért volt, mert el kellett szakadnia Fannitól, aki ez ídőtájt ünnepelte huszonnyolcadik születésnapját. De a költő még nem volt tragikusan borús, fölkészülten indult el, a tarsolyában Arany János, minden lehetséges mennyiségben. Papírkötésű, fűzött példányokban vásárolta őket, a Toldi trilógiát, A nagyidai cigányokat, az elbeszélő költeményeket, egyes fordításokat. Azt tervezte, ha akad egyáltalán szabadideje, élvezi, olvassa a kis füzeteket, és ha netán még nagyobb a szerencséje, ihletükre még verseket is ír, fordít. Ami elkészült, azt küldte postán Fanninak véleményezésre, kíméletlen bírálatra. És Fif szerelmes asszonyként is szókimondó volt, igaz alkotótárs,

Megaláztatások kora

Miklós tömérdeket köszönhet múzsájának. Nem így a keretlegénység faragatlan tisztjei, akik örömüket lelték abban, ha megfoszthatják a költőt imádott Arany Jánosától, elkoboztatták a kis füzeteket, és amíg gyéren volt még eltávozás, odahaza maga vásárolta meg őket ismét, hogy szakadatlan lehessen az öröme. Ha meg nem volt mód erre, Fannit kérte meg, amilyen gyorsan csak tudja, küldje utána. És megvolt az az öröme is, hogy nagy néha összeakadt olyan keretlegénnyel, bajtárssal is, aki fölfigyelt a Radnóti névre, nem annyira a költeményekre emlékezett, inkább a prózára, az elsők egyikére, a gyönyörű vallomásra, „Az ikrek havára” Amelynek krónikája szerint a tíz valahány éves fiú megtudta, hogy akit szerető édesanyjának tisztel és szeret, az „csak” nevelőanyja, egyéves korától gondozza. Az édesanya ikerszülésben halt meg az öccsel együtt, akinek még neve sem volt. És a másik fájdalom, hogy megtudta azt is, imádott kishúga, Ági is féltestvére csak, az édesapa új házasságából.

Aztán következnek a Napló legfájdalmasabb részei. A szüntelen vándorlás, új és új vidékek, a legutóbbiak egyike a hatvani cukorgyár. Elviselhetetlen édesség illat, undor, hiába kínálnak a keret tisztességesebb tagjai a gépekből kivett, még rúd alakú, nem kockára vágott cukrokat, szenvedés. Míg jön az eddiginél és keservesebb feladat. A répa maradékoktól, sziruptól összekoszolódott gépeket tisztítani kell, bemászni a fogaskerekek közé, és mert minden ruhadarabot megesz a rondaság, anyaszült meztelenre vetkőzni, úgy lavírozni a homályban. A teremben fiatal munkásnők, szemérmesen elfordulnak, a keret röhög, élvezi Miklós és a társak megaláztatását.

A következő állomás még komorabb, lőszeres ládákat kopácsoló asztalosműhely, fülsiketítő lárma szakadatlanul, tépődnek az idegek, gondolkodni is képtelenség. És hajszolás, a front várja a munícióval megrakott szállítmányokat.

A Napló vége

Miklós amennyire mód van rá ír itt is, örömére, szaporodnak a vers töredékek, új műfajok, eklogák, razglednicák. Repülnek, mit repülnek, cammognak haza Fannihoz, vissza a megjegyzésekkel, változtatási javaslatokkal, de napvilágot már csak a Tajtékos égben láthatnak. Amikor Miklós nem él többé, Abda végzett vele.

Az utolsó Napló bejegyzés dátuma 1943. március13, a színhely immár Budapest. Hungária körút, zsidó aggok háza, alagsor, a halottas kamra mellett. Nedves, karbolszagú pince, egy század már lakja, eldugult förtelmes W.C., egy vagy két mosdócsésze, szalma alig, viszont rengeteg bolha. Csoda mégis, délben hazaengedés. „Fölmentem az udvarra – jegyezte föl Miklós, - körül az ablakokban remegő fejű nyolcvan és kilencvenéves aggastyánok állnak, kis fekete sapkákban és néznek. Készülnek mellénk a halottas kamrába”.

Pont, Napló vége. Bor, Abda, az ismeretlen sors egyetlen bizonyossága, a sortűz.

Mi lett azokkal, akik elrendelték a sortüzet? Murányi Ede alezredes a háború végén megszökött, hogy meneküljön a gyilkosság, illetve a fölbujtás vádja alól. Fehér Lajos álnéven Argentínában bujkált, majd 1962-ben visszaszivárgott Európába. Magyarországra nem merészkedett, az akkori Nyugat-Németországban telepedett le, ott is halt meg. A sírja azóta is Bermattingen falucskában van. A kivégzőosztag tagjait börtönbüntetéssel sújtották, miután letöltötték, szabadultak.

Hét évtized nélküle

És most, napokon belül mindennek a másik oldala, Gyarmati Fanni naplója. Közel a kivégzés, a halál hetvenedik évfordulójához. Az egyik honlap beharangozójában fotó, Fifi, valamikor, már a századik születésnap tájékán. Gyönyörű szépen, mosolygósan, kissé ráncos arccal, de mintha csak most készült volna, emlékeztetvén az „Erőltetett menet” gyönyörű soraira. „Ó hogyha hinni tudnám, nemcsak szívemben hordom/ mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon/ ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán/ a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,/ s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken/ a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt- /de hisz lehet talán még! A hold ma oly kerek! /Ne menj tovább barátom, kiálts rám! S fölkelek”.

Soha többé. És idestova egy éve nincs Fanni se. De élt több mint hét évtizedet Miklós nélkül, a Pozsonyi út 1-ben, ahonnan az egyik ablak a Duna partra nyílik, a másik a Szent István körútra. Gyönyörű Pest, bámulatos kilátás.

Várkonyi Tibor

Népszava