LENDVAI ILDIKÓ PUBLICISZTIKÁJA

Ez itt természetesen nem a lapszemle helye, most mégis kénytelen vagyok két hetilapból idézni. Csak azért teszem, mert mindkettő a közelgő karácsonyhoz kapcsolódik.

A HVG címlapjai joggal híresültek el. Ki ne emlékezne az első Orbán kormány idején arra a csoportképre, amelyen a Fidesz vezérkara az amerikai gengszterbandák öltözékében, öltönyben, fekete kalapban virított. A lap karácsonyi száma ismét csoportképpel jelentkezett. A felirat: „Nagy harácsony”. Nem sajtóhiba. Van, akinek a sikeres harácsolás jóvoltából van minden nap karácsony. Első ránézésre a borítón mintha a három királyokat és a pásztorokat látnánk a közös áhítat pillanatában. De Mária helyén Vida Ildikó ül, ölében Jézuska helyett aranyakkal. Akik pedig korhű köpönyegekben köré gyülekeztek a kisded helyett a „harács” imádására, az a Fidesz újgazdagjainak klubja: Orbán Viktor, összetett kézzel Lázár, az ökör fejét átszellemült mosollyal simogató Rogán, Habony, kezét áldásra emelve Szijjártó és a többiek. És mielőtt bárki a HVG után most már a Népszavát is a hívők érzelmeinek megsértésével vádolná: nem a kép, hanem a valóság gyalázza karácsony szellemét.

A másik rövid hírt az ÉS egy pársoros lábjegyzetében olvastam:

A lengyel Gazeta Wyborczat idézik: „egy lódzi általános iskolából a gyerekeket automatikusan átvezényelték a templomba, hogy ott a pap megáldja a tornaszereiket, függetlenül attól, hogy járnak-e hittanra, vagy sem. És most az egész szülői munkaközösség fel van háborodva. Kiderült, hogy mindössze egy gyerekről van szó, aki nem hittanos, mégis valamennyi szülő, akinek semmi kifogása a tornaszerek megáldása ellen, választ követel az igazgatótól, hogy mit ért fakultatív hitoktatáson. Mint akik jól tudják, ha ma a te jogaidat veszik semmibe, lehet, hogy holnap az enyémet.” És már itt is vagyunk karácsony szép üzeneténél, a kisebb és nagyobb emberi közösségeket összefűző belső kapcsoknál, a testvériség, - baloldali nyelven - a szolidaritás parancsánál. Sokáig úgy látszott, ezt sikerült kiölni a magyar közéletből. Nálunk egy ideig minden társadalmi csoport csak a saját fájdalmát dajkálta. Volt mit.

Annak idején, 1956-ban, az volt az egyik jelszó: „Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!” Most úgy látom, a lódzi példa ismerete nélkül is kezdünk erre az útra lépni. Leomlóban vannak a közöny választófalai, amelyek mindenkit a saját sérelme magánzárkájába csuktak be. Az utcákon, a tereken már nem külön-külön az internetadó, a magánynyugdíjak elleni újabb támadás, az útdíj, az oktatást és a szociálpolitikát hazavágó költségvetés ellen tüntetnek. Hanem egyszerre mind ellen. Lehet itt, vagy ott, ilyen vagy olyan táblákkal, panaszokkal, indulatokkal gyülekezni, az utak egy közös térre vezetnek. Egyszerre van itt szó hajléktalanokról és külföldre kényszerülő diplomásokról, az emelkedés esélyétől megfosztott cigányokról és szegényekről, a Gucci táskák és villák ordító kontrasztjáról.

Mintha az egyik szorongatott társadalmi csoportnak fájni kezdene a másik megaláztatása is. Mintha azt is fölismernénk: ugyanaz a mentalitás, a „kaparj kurta, neked is lesz” gőgje volna közös bajaink gyökere. Ami ráadásul szemtelen hazugság is: manapság a „kurta” kaparhat látástól vakulásig, akkor is csak megrövidítik. A munka nélkül maradt szegények népes táboránál már nagyobb a dolgozó szegények létszáma.

Ismerem az álszent érvelést: a szeretet ünnepe táján csúnya dolog politizálni. Szerintem pedig ilyenkor van a legtöbb jogcímünk szóvá tenni az oly sokat emlegetett „szereteten” esett csorbákat. Még „mennyből az angyal” sem tud könnyen leszállni oda, ahová már a reménynek sincs bejárása. Ahol hiába jön a „kis karácsony, nagy karácsony”, a kalács sose sül ki.

Nem kell ahhoz baloldalinak lenni, hogy az ember a szolidaritás hiányát kérje számon. Elég, ha azt kérdezzük: a magát kereszténynek nevező kormányzat már a pápa példáját is nemkívánatosnak minősíti? Lehet, hogy beutazási engedélyt sem adnánk neki? Míg nálunk a hajléktalanokat kiüldöznék a városból, és még a lélektelen szigort enyhítő alkotmánybíróság is helyben hagyta a védett műemlékek környékéről való száműzetésüket, addig a pápa az idén bebocsáttatta a hajléktalanokat a Szent Péter székesegyházba. Pedig mintha az is műemlékileg védett lenne. Csakhogy a pápa a templomot nem a szegényektől védi. Lehet, hogy veszélyesebbnek tartja a kufárokat.

Ráadásul a templom előtti fedett oszlopcsarnokban még zuhanyokat is felállított az otthon nélkülieknek. Megválasztása óta a rendőrök sem hajtják el őket a környékbeli padokról és kapualjakból. Sőt: az úgynevezett pápai főalamizsnás a plébániákat is arra kérte: bocsássanak minél több zuhanyt a hajléktalanok rendelkezésére. Mert – mint mondta - „segíteni azonnal kell, nem lehet mindig a holnapra várni!” A mi kormányunk nem vádolható azzal, hogy a holnapra vár a segítségnyújtással. A jelek szerint holnap is ugyanúgy akar bánni a rendszer rostáján kiesettekkel, mint eddig. A HVG képének szavatossági ideje nem jár le. De hogy azért lelki vigaszban is részünk lehessen, a tornacuccot előbb-utóbb kötelező lesz megáldatni.

Lendvai Ildikó

(Népszava)