Nehéz lehet elviselni, hogy a tehetség kivívja magának a szabadságot, hogy semmit sem számít, milyen állapotban ír, ha a tényekkel foglalkozik, ha pontosan és világosan fogalmaz, ha nem érdekli a politikai vagy anyagi haszonszerzés. Ha nem vet papírra hazugságot. És látja, hogy romlásunkat, pusztulásunkat – mint Ady idejében – ma is a mindig tökéletesen józan politikai osztály okozza
Megint megnéztem Az elnök embereit. Akkor lesz igazán izgalmas a helyzet, amikor a kormány képviselői megpróbálják megfélemlíteni Carl Bersteint (Dustin Hoffman) meg Bob Woodwardot (Robert Redford) és leállíttatni a Watergate-ügyön dolgozó két riportert. „Végül is csak a szólásszabadság, a sajtószabadság forog kockán – mondja ekkor Ben Bradlee (Jason Robards), a Washington Post szerkesztője. – Meg hazánk jövője.” Nem kellett hozzá sok ösztönzés, de ezen a ponton végképp elhatároztam, nem vagyok hajlandó drogtesztnek alávetni magam. Annak ellenére sem, hogy életemben nem drogoztam, nem vettem számba cigarettát, és sosem kerültem ital hatására olyan állapotba, hogy színész barátommal nőalázó nótát énekeljek a fehérvári huszárokról.
Nem tesztelek, mert dühös lettem, amikor azt mondta az újságírók kötelező tesztjét ellenző jóindulatú kereszténydemokrata: „Nehéz feltételezni, hogy egy komoly véleményformáló saját hitelessége érdekében ne vállalná fel önként a tesztet”.
Mi van? Nem az írásaim tartalma, hanem a vizeletem tesz hitelessé?! Sosem tanulnak semmit ezek a magasra jutott emberek?
Hát nem, hadd higgyék, hogy a kábulat beszél belőlem. Ahogy nyilván csak a szerek hatása alatt írhatta a leghíresebb magyar hírlapíró a leghíresebb magyar cikket, amelyért a nagyváradi püspök három napra lecsukatta őt. Ez a Wolafka egyedül emiatt maradt emlékezetes. A híres kanonoksoron nem rá, hanem a bezáratott firkászra emlékeztet a falon a tábla: Ady Endre Sajtókollégium.
Tudom én, hogy Ady szerette a mámort, nem vetette meg az italt, használt keményebbet is nemritkán. Aztán fel sem kelt az ágyból, a feje nehéz volt, alig érte el az ígért cikkel vagy verssel a vonatot, amivel még nem kési le a Nyugat következő számát a nyomdában. Hát persze, hogy ma meg teret kap vagy szobrot az, akiről megvetéssel írt.Mint Széll Kálmán: „Csak egy nem lehet. Nem lehet, hogy az ország sokáig tűrje Széll Kálmán rendszerét.” (Nem lehet?) Vagy Tisza István: „Szeressétek őt is, a vad, geszti bolondot, / a gyújtogató, csóvás embert, / úrnak, magyarnak egyként rongyot.” (Rohanunk a forradalomba)
Nehéz lehet elviselni, hogy a tehetség kivívja magának a szabadságot, hogy semmit sem számít, milyen állapotban ír, ha a tényekkel foglalkozik, ha pontosan és világosan fogalmaz, ha nem érdekli a politikai vagy anyagi haszonszerzés. Ha nem vet papírra hazugságot. És látja, hogy romlásunkat, pusztulásunkat – mint Ady idejében – ma is a mindig tökéletesen józan politikai osztály okozza.
Nem megyek drogtesztre. Süssenek rám, amit akarnak, én pedig megírom, amikor hazudnak.Majd meglátjuk, kinek hisz az olvasó.
KELEN KÁROLY
(Népszabadság)
