Az alaptörvény asztalait már feltüzelték, a parázson megsült a politikai pecsenye. Szépszámú államtitkárral és kormánymegbízottal gyarapodott az udvar, a pompa a tetőfokára hág, a főnemesek pasaparkokban terpeszkednek, Rolex órákat sodor a hűs tavaszi szél. De a lelkesedés megkopott, csak az megy leszegett fejjel neki a falnak, akinek nagyon muszáj. „Változik a világ – írta Arany –, gyengül, ami erős / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”

Toldi öregkorában is bajnok marad, s legyőzi ugyan az udvarban hetvenkedő olasz lovagot, de mikor diadalt arat, a Gucci táskás udvaroncok kinevetik, megkuncogják. Megy aztán haza megsemmisülten Nagyfaluba, oda, ahol épp a saját sírját ásta, mielőtt segítségül hívták.

Ez jár a fejemben az évértékelő óta, ahol is összeakadtam egy jobboldali irodalmár ikonnal. A Várkert Bazárban történt, melyről a miniszterelnök azt mondta, kormányának szimbóluma, hisz a gazos pusztulat helyére építették. Tekintsük nyugodtan királyi udvarnak.

Az ikon, aki a beszéd hallatán nem csattant ki a jókedvtől, azt kérdezte tőlem, hogy olvastam-e a Toldi estéjét. De aztán elsodródtam mellőle, nem volt alkalmam rákérdezni, miért pont Arany János pompás művét említette. Azóta viszont többször felidéztem magamban a fáradt Orbánt, aki ősz hajtincsét furán félrehúzva lépett a hajlongó udvaroncok elé, hogy kacérkodjon az örökkévalóság csalóka ábrándjával. A beszédet jól megrágta a közvélemény, utólag nem fárasztanék vele senkit.

Viszont azzal igen, hogy Orbán Viktorban is időről időre felbuzog a régi tetterő. Szereti felidézni a daliás korokat, amikor farkasokat lóbált a feje fölött, vagy mikor a malomkövet (mert egy dárda a válla csontját érte) a kommunisták bosszantó népe közé dobta. Ezt szereti csinálni ma is. Amikor hírét veszi, hogy Budán újra és újra felemeli a fejét az ellenség (az MSZP, Brüsszel vagy az RTL Klub stb. képében), nyomban bajvívásra jelentkezik, s harci készségét kezdi csillogtatni (hisz „feje felett átment a zimankós élet”).

Mikor aztán legyűri az eléje tornyosuló hatalmas akadályokat, várná, hogy régi dicsősége újra tündököljön. De az udvaroncok – akik megszokták, hogy földet, trafikot vagy kikötőt kapni mindenféle teljesítmény nélkül is lehet – már nem tartják fontosnak, hogy megmentőjük emberfeletti erejét hangsúlyozzák. Szájukat inkább mosolyra húzzák, s megjegyzik kedvetlenül, hogy a hősi ének „unalmas, mint a böjti lecke”. (Maga a király is észrevette ezt, mert a veszprémi csata elvesztése után ezt mondta: „Úgy látom, hogy a híveink egy része, és vegyük ezt komolyan, nem jelentéktelen része, nem állt ki mellettünk.”)

Nagyjából itt tart most a Nemzeti Együttműködés Rendszere, a hatodik ének a végkifejlettel (Toldi megszégyenülten elkullog) még hátravan. Az alaptörvény asztalait már feltüzelték, a parázson megsült a politikai pecsenye. Szépszámú államtitkárral és kormánymegbízottal gyarapodott az udvar, a pompa a tetőfokára hág, a főnemesek pasaparkokban terpeszkednek, Rolex órákat sodor a hűs tavaszi szél. De a lelkesedés megkopott, csak az megy leszegett fejjel neki a falnak, akinek nagyon muszáj. „Változik a világ – írta Arany –, gyengül, ami erős / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”

Sokan kérdik, meddig tart még, leszállóágban van-e az Orbán-rendszer? Válaszom az, hogy egyszer ez is véget ér. Miért épp ez tartana örökké?

RAB LÁSZLÓ

Népszabadság