A cannes-i nagydíjas magyar film főszereplője, Röhrig Géza (képünkön) tekintetén keresztül valami e világon túli tárul elénk. Az általa játszott Saul elszólítása, hogy Isten tanúja legyen a világ auschwitzi rendjével szemben. A puszta testi funkcióira redukált sonderkommandós újra Isten képmásává válik, amikor elhívatik, hogy eltemessen egy kisfiút a százezernyiből, akiket 1944 nyarán, a magyar zsidók deportálásának idején elpusztítottak.

Ő lesz Saul fia. Ez nem sikerülhet, a film jottányit sem enged a humanista hazugságok csábításának, de mégis ismer valamit, ami túl van a koncentrációs táborok hétköznapi világán.

A Saul fia megvilágosodás, vagyis az ünnep esélye, amelyet Cannes-ban a nézők és a zsürorok is megragadtak. Döntés kérdése, követjük-e őket. Menetrendszerűen megérkezett persze Dörner György színigazgató és Fricz Tamás CÖF-értelmiségi közös ocsmánysága. Rosszabb hír

az egyik legeredetibb magyar újságíró, Bede Márton következtetése, hogy a film nem rossz, de nem is fontos, mert a holokauszt nagyon régen volt. Nem trendi, semmi coolság nincs benne.

Pedig tévedés, hogy a közösségi emlékezet nem való semmire, hogy nincs közös múltunk, szégyenünk és büszkeségünk, hogy semmi közünk félmillió meggyilkolt honfitársunkhoz vagy az elzavart svábokhoz stb. Ha így lenne, egymáshoz nem volna semmi közünk nekünk, magyaroknak, és ez az állapot akár be is következhet. Minden ünnep közösségegyesítő esély: lehetőség a szolidaritásra.

Az emlékezés is szolidaritás: azokkal is, akik már régen meghaltak, azokért is, akik még meg sem születtek. (nol.hu)