Nem nézünk már meg minden menekültriportot, fogy az érdeklődésünk, kezdenek összemosódni a szerencsétlenek arcai, viszont egyre mélyebb az érzés, hogy most már valami lesz.

Előbb csak egy lövés, majd kettő, aztán már nincs megállás, s mi ott állunk értetlenül az események kellős közepében; vajon lesz-e erőnk embernek maradni? Ha így vesszük, már most is háborús helyzet van. A kormány hadifogolyként bánik a  menekültekkel, mellesleg nem sokkal bánik különbül a saját nyomorultjaival sem.

Bűntudatunk van. Itt jön a lányunk a hathetes fiával a karján, s még egyszer sem mondtuk neki, hogy vegyen sót, kristálycukrot, babot, lencsét, sárgaborsót, a lesütött hús pedig zsírral takarva hónapokig eláll a bödönben; de hiszen épp emiatt nevettük ki anyánkat is annak idején: hogy mindig bespájzol, továbbá, hogy a pince mindig elő volt készítve leköltözésre, ha megint úgy adódik.

De a lányunk lakótelepen él, pincéjük sincs, ha lőnek,

maximum a kutyakozmetikára szaladhatnak, egy ilyen lakótelepen egyébként sem tudja senki, hogyan kell ellenni áram, víz és fűtés nélkül, hogyan kell az utcán a puszta földön aludni; a magyar lakosság már rég belepusztult volna abba, amit egy szíriai vagy afgán menekült család végigcsinál.

A háború szelét érezzük már jó ideje, pedig még nem is lőttek. Még nem áll a határon a honvédség lőparanccsal, még nincs rendkívüli állapot, még csak elvétve masíroznak szabadcsapatok, mégis egyre inkább szüleink reflexeit érezzük ébredezni magunkban. Vén fejjel érjük meg, hogy semmi jó nem várható se kormánytól, se semmilyen szervezettől, miképpen Európa és Amerika sem fogódzó már. Rég elillant minden illúzió; Magyarország legnagyobb ellensége Magyarország, s alighanem le fogja győzni.

Forrás: MEGYESI GUSZTÁV, nol.hu