A Sándor Máriákkal a legnehezebb. Azokkal az érzelemvezérelt, elszánt emberekkel, akik az életükért küzdenek. Jó, mondhatjuk persze, hogy egy csecsemős nővér esetében nem élet-halál a tét, amikor harcba indul a ki nem fizetett túlóráiért, azért a pár ezer forintért, amelytől a megalázóan alacsony fizetése egy egészen kicsit jobban mutat a borítékban. De valójában erről van szó: igazolva akarja látni a döntését, hogy ezt a szakmát választotta, hogy kitart évtizedek óta, hogy nem ment külföldre, nem lett pályaelhagyó. Az életét, az élete értelmét védi.

A Sándor Máriákban az a zavarba ejtő, hogy nem egyrészt-másrészt figurák. Megfogalmaznak egy célt – fizessék ki végre, ami jár, mindenkinek –, esetleg hozzáfűznek egy távlatibbat – ne éhbérért, kizsigerelve kelljen dolgozniuk azoknak, akik a betegségükben kiszolgáltatott embertársaikat ápolják –, aztán mennek, mint a tank, míg el nem érik. Élő cáfolatai annak a szocializmusbéli viccnek, amely a világ három legfölöslegesebb dolga közé sorolta a szakszervezetet. Ezek az emberek szorongást nem ismerő, gyakran önfeláldozó cselekedeteikkel bizonyítják, hogy létezik érdekképviselet a minisztériumi tárgyalótermek kiskosztümös-öltönyös hűvösén túl is.

Ráadásul miközben egyszerű és megkérdőjelezhetetlen igazságú céljaikért küzdenek, hol fekete, hol rózsaszín pólóba bújva arra is emlékeztetnek,

honnan indultak (újra) a munkavállalói és hivatásrendi képviseletek negyedszázaddal ezelőtt. A rendszerváltás cseppet sem zavaros éveiben világosan megmutatkozott, miért kell szerveződni, mely érdekek sérülhetnek, hogyan oldja a kiszolgáltatottságot az összefogás.

Erről a világos alapról következett be mára az az érdek-képviseleti nihil, amelyben szinte természetes, hogy a tulajdonosok a versenyszférában lehetetlenné teszik a szakszervezetek működését, vagy ha erre nincs módjuk, hát nem nyugszanak, míg ki nem piszkálják azt, aki „nem fér a bőrébe”. Ebben a szellemi környezetben pedig nem csoda, hogy röpke huszonöt év kitermelte a maga érdekvédő arisztokráciáját, azokat a költségvetési intézményrendszerekben ténykedő szakszervezeti vezetőket, akik – az egyetemi hökök mintájára –politikai parkolópályának, még rosszabb esetben prímán fizető irodai munkának tekintik, hogy a tagdíjak ellenében eljárogatnak tárgyalni.

A Sándor Máriát és társait lecsipetcsapatozó szakszervezeti vezető, Cser Ágnes ugyanabban a súlyos szereptévesztésben van, mint a tagdíjfizetők pénzéből tankoló és vacsorázó (jó, tudjuk, a nászút nettó rágalom) Gaskó István. Azt hiszi, hogy főnöke, nem pedig szolgálója mindazoknak, akik „a végeken”, a betegágy mellett dolgozva és a napi konfliktusokban őrlődve harcolnak sorsuk kézzelfogható javulásáért. Márpedig ez veszélyes tévedés, hiszen egy olyan államban rontja a valódi érdekvédők hitelét, amely egyébként is élen jár a munkavállalói jogok korlátozásában. Itt nagy luxus, hogy épp a szakszervezeti vezetők rombolják le azt, amit a Sándor Máriák kínnal-keservvel felépítenek.

N. Kósa Judit

Népszabadság