A magyar labdarúgó válogatottnak pótselejtezőt kell játszania, hogy kijusson a 2016-os párizsi Európa Bajnokságra. A sorsolást holnap tartják meg az UEFA svájci központjában, Nyonban.
Addig is, amíg megtudjuk, hogy a további hét reménykedő válogatott közül a szerencse kit jelöl ki ellenfélnek, bemutatunk két különböző vélekedést a hazai labdarúgás helyzetéről, megítéléséről. Révész Sándor és Pető Péter írása markánsan jelzi a realitás és a remény közötti különbséget.
RÉVÉSZ SÁNDOR: VAN IGAZSÁG
Miért lett a magyar futballválogatott nagy esélyéből kis esély? Azért, mert a nagy esélyben a mázli volt nagy, a kis esélyben pedig a magyar foci kicsi. Azért lett volna fontos, hogy elkerüljék a pótselejtezőt, mert a pótselejtező résztvevőinek többsége magasan fölötte áll. Abban reménykedett tehát oly nagyon oly sok honfitársunk, hogy sokkal jobb helyzetben lesz a magyar válogatott – a sokkal jobbaknál. Vagyis nem érvényesül a magasabb minőség, a nagyobb tudás.
Én ezt a reményt megértem, csak nem azonosulok vele.
Képzeljük el, hogy Inan tökéletes szabadrúgása egy picit kevésbé tökéletes, és a kapufán csattan. Akkor a magyar válogatott már ott van, ahol a török, az ukrán, a norvég, a dán, a svéd még nincs, és valamennyi nem is lesz. Láttuk a törököket Izland ellen, az ukránokat Spanyolország ellen, az íreket Lengyelország ellen... és a magyarokat Görögország ellen. Aki szereti a focit, tudja, mit látott. És vegyük ehhez hozzá mindazt, amit korábban láttunk. Mondjuk, hogy én, a laikus focibarát vak vagyok. De Hegyi Ivánnál értőbb szemmel kevesen néznek focit. Ő pedig szépen, pontosan megírta, hogy mit mutatott a magyar válogatott: „Fejlődés... nem látható.” És tudjuk, honnan nem léptünk feljebb.
Ez nem bánthatta volna senki jogérzékét, minden szabályosan zajlott volna, legitim módon alakult volna ki az eredmény akkor is, ha úgy alakul. De mi lett volna az igazságérzetünkkel? Nem igazságosabb ez így, hogy a magyar válogatottnak szembe kell állnia azzal, le kell győznie azt, aki helyett ki akar jutni az Európa-bajnokságra? Győzzenek, és akkor az igazságérzetünk jóváhagyásával mehetnek Franciaországba. Nem lett volna igazuk a török szurkolóknak, ha látván a saját csapatukat és a magyarokét, úgy érezték volna, nincs igazság? És nincs igazuk, ha most úgy érzik: van igazság? De ha nekik igazuk van, akkor nekünk is csak akkor lehet igazunk, ha ugyanígy gondoljuk. Mert az igazság nem a nemzeti hovatartozás függvénye.
De másképp is lehet gondolkodni. Úgy, hogy az a jó, ami „nekünk” jó. Ha nekünk kedvez az igazságtalan sors, akkor mit nekünk az igazság? Ezzel pedig azt is mondtuk, hogy ha minket ver az igazságtalan sors, akkor ne érdekeljen senkit a mi igazságunk. Legyen a világ éppoly közömbös velünk szemben, mint mi a világgal szemben. Nincs érvényes és közös igazság a részek önérdeke fölött. És ha Magyarország labdarúgó-válogatottjáról így gondolkodunk, akkor magáról Magyarországról is így gondolkodunk. És akkor valóban nincs igazság. Sem nekünk, sem másoknak. Sem ebben, sem abban, sem semmiben.
PETŐ PÉTER: VAN CSAPATUNK
Nyilván nehéz elképzelni, hogy a tudatmódosító hatása alatt nem álló drukker besétál a Felcsút-shopba, és Fiola Attila feliratú dresszt vásárol. Az is evidencia, hogy válogatottunk nem veszi fel a versenyt a topcsapatokkal, általában az európai középmezőnnyel sem. Nemhogy klasszisa, de elit ligában edződő játékosa sincs.
Az sem titok, hogy a strandon rendezett nősek–nőtlenek rangadó nagyobb érdeklődésre tart számot, mint néhány NB I-es mérkőzés. Arról nem szólva, hogy a bajnokságban többször rúgják magukat helyből tarkón a túlképzett bekkek, mint ahányszor Andy Vajna kedvéért törvényt módosítanak Magyarországon. És hát a teljesítménytagadó magyar futball önképe és a valóság közötti csöpp résen feltűnés nélkül osonhatna át Kína komplett lakossága.
Ám mindettől függetlenül nincs olyan szerencsesorozat, ami elfojthatná az örömöt, ha a magyar válogatott kijut az Eb-re. Mert a szurkolásnak nincs racionális tartalma. A tudat egészen addig lehet tiszta, amíg nem kezdődik el a mérkőzés, amelyen olyanok vannak a pályán, akikhez érzelmi viszonyunk van. Például azért, mert magyar mezt viselnek. Akkor nem érdekel, hogy Böde Dániel játéktudása miként aránylik Karim Benzemáéhoz, s Németh Krisztián hatékonysága mennyiben mérhető Cristiano Ronaldóéhoz.
Nincs mérőszám, esztétikai kategória, ami számítana. Hiszen ha lenne, akkor az életet hetvenes pulzussal toló édesapa nem jutna el az őrület határára a gyermekét jobb-bunkóban felvonultató U7-es csapat szomszéd falu együttese elleni találkozón. És egyetlen fanatikusa sem lenne a West Bromwich Albionnak, a Bournemouthnak, a Pénzügyőrnek vagy a Komlónak. Mert a Barcelona úgyis szebben, jobban csinálja.
Persze rideg távolságtartással lehet nézni, ahogyan agyonfizetett, Szijjártó Péter-frizurás tinik milliókat kaszálnak, miközben pályafutásuk során egyetlen sikeres cselt sem hajtottak végre. Okkal lehet tüntetni távolmaradással, minek nyomán a milliárdokból felhúzott stadionok már átadásuk pillanatában csak a miniszterelnök korának elhagyott emlékművei, semmint közösségi helyek. Ám lehetetlen nem idegesen nézni a Törökország–Izland találkozó utolsó perceit.
Főként nekünk. Mármint egy egész nemzedéknek. Tizenkét évvel az után születtem, hogy a magyar válogatott legutóbb Eb-n járt, kétéves voltam, amikor vb-n szerepelt. Nem volt lehetőségem arra, hogy imádott játékunk ünnepén ne csak turistaként, hanem drukkerként vonuljak fel. Hogy úgy sörözzünk több ezren Marseille-ben, Párizsban vagy Lyonban, hogy ott van a csapatunk.
Úgy, hogy bár a hétköznapokon tudjuk, a magyar futball megállíthatatlanul robog a semmibe, legalább sok pénzből hazudik magának szebb holnapot. Tudjuk, hogy semmi remény nincs akkor, amikor a mákcsoportból sem tudunk egyenesen továbbvergődni, miközben Albánia, Észak-Írország és Izland megcsinálja.
De vannak a nem hétköznapok, amikor meg azt tudjuk: életfogytiglant kaptunk. Csapatunk szabadíthatatlan rabjai vagyunk.
Forrás: Népszabadság és nol.hu
