Bolla Dezső szavaiból megtudhattuk, hogy

Csepelen abban az időben 15 ezren laktak, miközben a gyár munkásainak száma 22 ezer volt. A településen ugyanakkor mindössze egy gyári és egy községi orvos gyógyított. Weiss Manfréd szükségét látta, hogy a gyár dolgozói számára gyógyintézetet hozzon létre. A terveket Diebold Hermann készítette. Az első épület földszintes volt, s csak a gyár alkalmazottait látta el. Hamarosan itt kapott helyet az ország első csecsemőotthona, ahová a szülő anyák a csecsemőiket elhelyezhették.  A kórházzal szemben lőszerüzem működött, ahol sok nő és a háborúban megsérült vak katonák dolgoztak. Fordulópont volt 1924, amikor az intézményt nyilvános kórházzá minősítették, és Csepel összes betegéről gondoskodtak. Az állandó orvosok mellett vendégorvosok is közreműködtek, akik a bonyolultabb műtéteknél segítették kollégáikat. A 30-as években Borbély Ferenc lett az intézmény főorvosa, s ekkor bővült az intézmény egy emelettel. A II. világháborúban bunkereket építettek a kórház környékén, ahová a betegeket menekítették és ahol műtéteket is végeztek. A Weiss család a háborút követően külföldre távozott, a kórházat államosították. Az intézmény gyermek- és tüdőgyógyászattal, röntgennel, valamint 1947-ben szülőotthonnal bővült. Az ötvenes években 180 volt az ágyak száma és 117 alkalmazott dolgozott. Az 56-os forradalom idején 80 súlyos sebesültet kezeltek, köztük orosz katonákat is.

A csepeliek többsége által jól ismert dr. Molnár Lajos sebész-főorvos 1972 és 1996 között igazgatta a kórházat. A 70-es években 274 alkalmazott dolgozott, az ágyak száma pedig 325-re nőtt. Új szárnyépülettel, a szülészettel bővült a kórház, ahol 2003 augusztus 31-én született meg az utolsó csecsemő. A csepeliek tiltakozása ellenére 2003-ban a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházhoz csatolták az intézményt, ami gyakorlatilag a kórház megszűnését jelentette. Az egykori csepeli kórházban jelenleg két rehabilitációs belgyógyászat működik. Az előadás díszvendége volt a 104 esztendős Sági Istvánné, akinek emlékeit lánya, dr. Sági Mária írta meg a „Mária ifjúkori emlékei” című könyvében. „Az édesanyám gyakran mesélt a régi időkről, s ebből született meg a könyv – mondta dr. Sági Mária. – Anyám gyermekgondozónői képesítést szerzett, s maga kérte, hogy a csepeli kórházban dolgozhasson. Híres volt az intézmény, szívesen jöttek ide dolgozni az orvosok, ápolók. Ez 1940-ben történt. Anyám jó kapcsolatba került a Weiss családdal; rendre anyámat kérték meg, ha a családtagok közül beteget kellett ápolni vagy szülésnél segíteni. Egy idő után anyám tanította a többi ápolót, hogyan bánjanak a csecsemőkkel. Három évig dolgozott a kórházban.”

Dr. Molnár Lajos most is fiatalos, jó egészségnek örvend, precízen képes felidézni azokat az eseményeket, amelyek 25 éves sebész-főorvosi munkája alatt történtek. „Ha valaki Csepelről beszél, megdobban a szívem – mondta a professzor-főorvos. – Ide a legszebb emlékeim kötnek, kiváló orvosokkal, ápolókkal dolgozhattam együtt. A csepeliek végtelenül kedvesek és szeretetreméltóak, a mai napig egykori betegek tucatjai telefonálnak nekem. Jó anyagi körülmények között működött a kórház, az én időmben bővült a szülészettel. Budán, a Törökvész úton lakom, onnan utaztam ide minden nap nagy szeretettel. Jelenleg egy-egy órát adok az egyetemen, és könyvet írok arról, hogy falusi orvosként miként kezdtem el pályafutásomat.”

Az eseményen Vitányi Iván szociológus röviden megemlékezett arról, hogy a Weiss család európai polgári szellemiséget képviselt, s kiváló munkatársaival, orvosaival gazdagította Csepelt.

Forrás: Cs. A.   (csepel.hu)
Fotó: BMF