Kérdés, hogy a legmagasabb szintű diplomáciai sallerek, amelyeket most már az Orbán-kormány és különösképp Szijjártó Péter külügyminiszter napi szinten alkalmaz, visszaütnek-e a hétköznapok világában. Vajon eszébe jut-e például az osztrák rendőrnek éjszakai közúti igazoltatás alkalmával, amikor a magyar kamionosok papírjait ellenőrzi, hogy ezek a büszke budapesti politikusok milyen magas lóról kezdik szólongatni a (régi és az új) osztrák kancellárt. Meg úgy általában mindenkit, aki kritikára ragadtatja magát. „Teljesen fölöslegesen”, jegyezte meg az osztrákok lepofozása után legutóbb Szijjártó Péter, akinek harcostársai néhány nappal korábban az amerikai külpolitikát csuklóztatták, a plakátjaikon Brüsszelt kóstolgatják.

Még a rendszerváltozás táján szóvá tettem az újság hasábjain, hogy a körmendi OMV benzinkúton kiírták magyarul: nem szabad lopni. Sértette az önérzetemet, követeltem, hogy ugyanezt írják ki németül is, mit képzelnek az osztrákok, nem a Habsburg Birodalomban élünk! A benzinmulti fölháborodott a durva hangú cikken, perrel is fenyegetett, de sikerrel megvívtam a függetlenségi háborút, levették a gyalázatos feliratot.

Ezt eredetileg azért biggyesztették ki, mert élt a nyolcvanas évek végén a beidegződés a Lajtán túl arról, hogy a friss útlevéllel érkező honfitársaink szeretnek itt-ott fizetés nélkül távozni. Na jó, a tájékozatlan magyar vevők nem ismerhették a vonalkódot, ezért felejthettek a belső zsebben az indokoltnál több parfümöt vagy csokit.

Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a „magyarok lopnak” előítélete elkopjon. Nagyon sok magyar tisztességes munkájára volt szükség ahhoz – szállodai karbantartók, szakácsok, pincérek ezrei igen sokat tettek érte –, hogy a magyar munkavállalókat elkezdjék keresni a téli síszezonban, és jobban megbízzanak bennük, mint a vendégmunkában otthonosan mozgó más nációk reprezentánsaiban. Pár éve jártam egy karintiai családi szállodában, ahová évekkel előre lehet csak helyet szerezni, ott mesélték, hogy a magyar mindeneseket azért szeretik, mert megoldják a problémákat. Az osztrák alkalmazott fölhívja a tulajt, ha szivárog a kazán, a magyar viszont megreparálja.

A diplomáciai „köpetek”, amelyekre most már teljesen ráállt a fideszkülügy, bizonyára nem befolyásolják lényegesen két szomszédos ország jó kapcsolatait, de azért ne legyünk naivak. Lehetnek azért olyanok Ausztriában is, akik a vezetői suttyóságok alapján ítélnek meg bennünket. Ezért mertem említeni az országúti példát az igazoltatásról. Mi van, ha az osztrák hatósági ember – a közlekedésfelügyelő, a rendőr, a parkolóőr stb. – olvas néha újságot és belenéz a tévéhíradóba? A nekünk kétségkívül odaszóló Chris­tian Kern megválasztása után azt hallja a szomszédból: „Illúzió volt azt gondolni, hogy az osztrák kancellárváltás kultúraváltást hoz az osztrák belpolitikában.”

Ezért kérdem, anélkül, hogy biztos válaszom lenne rá: Nem tart senki attól, hogy a magyar kamionossal fizettetik meg a nyelvi agresszió árát?

Rab László

Forrás: nol.hu