Miként érhető el, hogy kevesebb bőrt húzzanak le a magyar munkásokról, alkalmazottakról? Hargitati Miklós gondolatai:
A csőd felé menetelő Venezuelában gazdasági szükségszerűség, Romániában a kényszertúlórák legalizálásának eszköze a négynapos munkahét, ám az a fajtája, amelynek az első hírnökei már nálunk is felbukkantak, sokkal inkább valamiféle nyugati vívmány vagy dekadencia, amely Skandinávia és a Benelux államok felől terjed szét a kontinensen.
Hogy a garantált alapjövedelem alternatívájáról vagy inkább a kísérőtünetéről van szó, az még nem világos.
A mögöttes okok azonban egyértelműek: a modern technológia sokkal több munkahelyet zabál föl, mint amennyit esetleg létrehoz.
A fejlett államok tartósan kereslethiányos gazdaságainak nem nagyon van más választásuk, mint a meglévő munkaalkalmak és jövedelmek újraosztása.
A konjunktúrahullámok egy darabig elfedték előlünk a realitást, de most, hogy
lassan már egy évtizede nem sikerül kilábalni a legutóbbi válságból, és például Spanyolországban az iskolapadból kikerültek közel felének nem jut piaci munkahely, egyre nehezebb elhinni vagy elhitetni, hogy a probléma struktúraváltás nélkül, magától megoldódik.
Többen vagyunk, mint ahány munkáskézre szükség van – ez a fundamentum, de azért a díszítés is érdekes: mondjuk, az a tény, hogy a Kelet-Európában általánosnak számító túldolgoztatás (kevesen vannak állásban, ám ők átlagosan napi 10-12 órát dolgoznak) nem hatékony, viszont egészségtelen.
A vonatkozó kutatások szerint a heti 55 órát dolgozóknak egyharmadnyival nagyobb esélyük van a stroke-ra és a diabéteszre, mint a kevésbé kizsákmányolt szaktársaiknak, és Magyarországon a munkahelyi stressz ártalmaihoz legfeljebb a stresszoldó dohányzás káros hatása mérhető.
Amennyiben valakit a jövőre vonatkozó jóslatok helyett inkább a történelmi tapasztalatok érdekelnek, okulhat az amerikai Észak és Dél példájából: ha jól emlékszünk, ott is az döntötte el a meccset, hogy a rabszolgamunka alulmaradt az egyéni érdekeltségre és a méltányos díjazásra alapuló szisztémával szemben. Ha pedig akad olyan balga ember nálunk (úgy tűnik, akad, még a legfölső szinten is), aki komolyan hisz benne, hogy attól leszünk nemzetgazdasági szinten fittek és kívánatosak, ha a munkánkat igénybe vevőknek nem kell megfizetniük a munkaerő újratermelésének (a lakhatástól a rekreálódásig terjedő) összes költségét, attól csupán azt az egyszerű dolgot kérnénk: nézzen körül a globális versenyképességi rangsorban, és említsen meg legalább egy olyan országot az élbolyból, amelyik alátámasztja az elméletét.
Mert a végigdolgozandó napok számáról lehet ugyan vitatkozni, arról azonban a valóban sikeresek példái nyomán alighanem fölösleges, hogy többre jutnánk, ha kevesebb bőrt próbálnának meg lehúzni a magyar dolgozókról.
Forrás: Népszabadság
