Horváth Gyula Svájci néger címmel írt publicisztikát. A cikket olvasva, sajnos, sok csepeli magára ismerhet:
A magyar turista képzelheti magát svájci négernek akkor, ha az alpesi országban jár. A magyarok szegénysége ugyanis annyira mellbevágó ebben az országban, hogy még a legpesszimistább várakozást is felülmúlja. Azt ugyanis gondolhatta volna az utazó, hogy drágaságot talál Svájcban, de azt nem, hogy ez akkora lesz, ami már megalázó. Abban az országban, ahol egy kristály tiszta vízesés hozama másodpercenként meghaladja a húszezer köbmétert, pár kilométerrel odébb, literes pillepalackban miért is kerül a magyar turistának kétezer nyolcszáz forintba (10 CHF) már ép ésszel fel nem fogható. Ez a legkirívóbb, de a legjellemzőbb példa. A svájciak magabiztosak! Tudatában vannak gazdagságuknak és annak is, hogy a turista nem várva-várt jövevény, sokkal inkább nehezen elviselhető nyűg. Jól meglennének ők nélküle is!
Egyszer a világ egy másik oldalán a sivatagban találkoztam arab emberekkel, akik a homoktenger közepén, apró nejlonzacskókba homokot csomagoltak, és azt kínálták vásárlásra az arra járó idegennek. 2 Eurót kértek érte.
Ügyes! Gondolhatta az ember mosolyogva, mert
homokra itt aztán a legkevésbé lenne szüksége. Ennek ellenére azonban még örülhetett is a jóakaratú, hogy azon a zord sivatagon is vannak olyanok, akik ilyen képtelen ötlettől vezérelten próbáltak életben maradni, és pénzt keresni. Ennek homlokegyenest ellentétét hozza az, amikor közel háromezer forintért adják a létfeltételhez elengedhetetlen vizet, a vizek országában. Ez nem jópofaság, ez kibabrálás!
Itt a felmenők emlegetése sokkal valószínűbb reflexió, mint a megmosolygás! De nem lenne magyar, a magyar, ha ebből a csávából sem tudna úrként kijönni. Még borravalót is ad a pincérnek. Így lett ám tíz, mert az itallapon 9 volt még az ár. A svájci pincér (aki leginkább román, szerb vagy albán) pedig hamar rájön erre a szokásra, és a tízesből, már meg se próbál visszaadni.
Ezek a nemzetközi sunyiságok azonban nem takarhatják el a tényeket. Svájcban mutatkozik meg igazán, hol a helyünk a világban, és, hogy Magyarország minél is teljesít jobban! A magyarok életszínvonala 2016-ra visszazuhant az 1970-es évek valóságába. Nem, hogy felzárkóznánk, egyre jobban leszakadunk Európától! A bérek magukban nem mindent mutatnak, de azt mégis jelzi, hogy az ott 6-8 ezer CHF a havi fizetése a dolgozónak, hogyan alakul a nálunk 5-6 száznak megfelelő forinthoz képest. Ezt mutatja az a siralmas kép, amit a magyar csoport megjelenít Sankt Gallenben. Most nem félelmetesek vagyunk, mint kalandozó elődeink, hanem az illiberális pávatánc szánalmas képviselői.
Visszajutottunk oda, hogy honfitársaink újra zacskóból ebédelnek, az utcaköveken üldögélve. Otthonról hozott ételt majszolnak az ottaniak megdöbbenésére. Közben félve jobbra, balra tekingetnek, hogy a rendőrök észre ne vegyék, és meg ne bírságolják őket. A leggyakrabban vásárolt szuvenír a svájci bicska. Na, nem azért, mert jó, hanem azért, mert elfelejtett konzervnyitót hozni a turista, s nélküle nehéz kinyitni, és kicsalogatni a hazai konzervet fém hengeréből! Pedig a legkisebb bicskáért is elkérnek vagy 20 CHF-et.
Nehéz a magyar turista élete Svájcban! Még nehezebb így tiszteletet kivívni a magunknak! Nem kirívó a helyzet, mert ez tapasztalható az Európai Unió más nyugati országaiban turistáskodó magyarokkal is. Míg a 2000-es évek elején mutatkozott valami felzárkózás, most megint a mélybe zuhanás lett az osztályrészünk. Még is van egy óriási különbség az 1970-es évek magyarsága és a mostani között. A hetvenes években szerettek bennünket a svájciak és a Nyugat Európaiak, most meg legtöbben gyanakodva és ellenszenvvel méregetnek minket. „Ezt nem lehet a Népszabadságból kiolvasni” mondták 70-ben keservesen honfitársaink és lám: ez a valóság ma is!
HORVÁTH GYULA
Forrás: a szerző Facebook oldala
