Lelkiismeretük nem lázad, amikor hazudoznak...

Mostanában egyre többször jut eszembe egy régi dal. Nem vált nagy slágerré, hiszen A Rádió - az egyetlen, az állami - nem játszotta gyakran. 1973-ban jelent meg, a szövegét - ki más - Bródy János írta és - természetesen - Szörényi Levente énekelte. A Fonográf-szám refrénje ez volt: "Ha te járnál ott, ahol én jártam / Ha te látnád azt, amit én láttam / Ha te állnál ott, ahol én álltam / Nem lennél már ártatlan". Erősen áthallásos szöveg. Hát még ha hozzávesszük az első versszakát is: "Én már látom, a sok mesét elhitted / Mégis úgy kérlek, hogy egyszer majd hallgass meg / Mikor útnak indulsz, minden még oly szép / Hidd el, másként érzel, hogyha már véget ér".

Ez a Dal az ártatlanságról.

Ez a dal, amiről már akkor, a hetvenes években úgy gondoltuk, hogy rólunk szól, nekünk szól. Ha a 

Rádió zenei műsoraiba nem szerkesztették be, akkor azt mondtuk, persze, világos, hiszen értik, mi van a sorok között. Ha pedig néha-néha mégis megszólalt, akkor azt eseménynek tartottuk. Hohó, hát mégsem vették észre. Azt mondja Bródy János, hogy "a hatvanas-hetvenes években, a letiltásokkal együtt is, sokkal nagyobb jelentősége volt a dalokba sűrített üzeneteknek". Márpedig ez üzenet volt, erőteljes vélemény egy országról, amelyben éltünk.

És ma, bemutatása után több mint negyven évvel is, mennyire aktuális. Mintha megállt volna az idő. Vagy inkább, mintha visszatértünk volna oda, ahonnan jöttünk. Már sokfelé jártunk és álltunk, sokat láttunk - és nem vagyunk már ártatlanok. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk, sok mindenre emlékszünk és nem hiszünk el minden mesét. De vajon hányan vagyunk ilyenek? És akik úgy tesznek, mintha nem emlékeznének, és akik elhiszik az új meséket, azok vajon mit remélnek?

Ilyenkor, karácsony táján érdemes végiggondolni, milyen volt a lassan befejeződő év, s mit várunk a következőtől. De miközben számot vetünk, nem hagy nyugodni a régi dal. "Mikor útnak indulsz, minden még oly szép / Hidd el, másként érzel, hogyha már véget ért." Pedig régóta sulykolják, milyen kitűnő helyen élünk. Egy olyan országban, amely "jobban teljesít". Napjainkban meg "erősödik" is. De már elvesztettük az ártatlanságunkat. Tudjuk, hogy egy olyan országban élünk, ahol tort ülnek a parlamentarizmus romjain. Ahol a hatalom módszeresen lenyúlt mindent, hogy a saját képére formálhassa. Ahol egy aluljáróban - a tiltások ellenére - ott heverő hajléktalanok egész csapata mellett lehet csak átkelni. Ahol a nagykörúti villamosokon és a megállókban kéregetők között vezet út, akik azt hajtogatják: "Éhes vagyok, segítsenek". Ezek után már nosztalgiát érzünk olyan idők iránt is, amikről azt hittük, jobb lesz örökre elfelejteni.

Igen, ez már a 21. század. Hittük volna, hogy ilyen lesz? Most már új hazugságokkal, új összefonódásokkal, új eszmékkel ismerkedünk. Minden oldalról. Újra lehet a sorok között olvasni. De igaza van Bródynak, aki egyik dalában meg is írta, az említett interjúban el is mondja: "ezek ugyanazok". Megszűnt az egypártrendszer. Van helyette több. Ugyanolyan. Nincs vasfüggöny. De van kerítés. Hiszen nekünk jogunk van bezárkózni és csak azt engedjük ide, akit akarunk. De közben megvédjük Európát, hiszen végre hozzá tartozunk. Hurrá, így legalább családtagokat lehet naponta kioktatni.

Majd mi megmutatjuk a világnak, hogy mi csinálunk mindent a legjobban. Példaképünk Donald Trump. Hogy az ő országa egy kicsit nagyobb, mint a miénk? Hogy az egy világhatalom, mi pedig még a kontinensen sem nagyon rúgunk labdába? Nem számít. Akkor is tessék hozzánk igazodni. Nekünk senki ne mondja meg, mit és hogyan kellene csinálni.

Az ártatlanság elveszett. És nem csak mi, a társadalom tagjai vesztettük el, hanem azok is, akik ott fenn vannak és azt gondolják, hogy ők vannak hivatva meghatározni az ország sorsát is. Azok a fiúk, akik annak idején bizonyosan jót akartak, csak aztán megrészegültek a sikerüktől. Olyan férfiakká váltak, akik már nem emlékeztetnek hajdani önmagukra. És körülveszik őket olyan emberek, akiknek nincsenek elveik és gondolataik, csak jól tudnak helyezkedni és azt hiszik, ha kiszolgálják a vezért, akkor övék a világ. Egyszer majd rájönnek, hogy ez nem így működik, de akkor már késő lesz. Nem lesz kár értük.

Talán gyakrabban kellene hallgatniuk az egykori Fonográf- és  Illés-számokat, Bródy János szövegeit, sok tapasztalatot leszűrhetnének, sok igazságot megtanulhatnának belőlük. Ha lenne fülük, amivel meghallják őket és lenne agyuk, amivel megérthetnék. Ám félő, a hatalom bűvölete nem engedi meg nekik, hogy tisztán lássanak. Pedig érdemes lenne figyelniük azokra a bolondokra, akik legalább megpróbálják kimondani az igazságot. Ha már a lelkiismeretük nem lázad, amikor hazudoznak.

Már évek óta nincs vidám hangulat ilyenkor, év végén. A téli napforduló, a rövid nappallal, a ködös, borús idő rátelepedik az emberekre. De nem csupán emiatt van olyan érzésünk, hogy végképp a sötétség jellemzi Magyarországot. A karácsonyi fények persze szépek, de ne tévesszenek meg senkit. Ezektől még semmi nem változik a szürke hétköznapokon.

Itt már hosszú ideje nem palackba zárva, hanem dalokban üzenünk. Aki hallja, adja át!

Sebes György