Nézem a képet, és próbálom elképzelni a fekete foltot belülről. Szinte teljesen kerek, mintha kiradíroztak volna a felvételből egy borsószemnyi darabot. Öt milliméterszer hat milliméter, mutatja a szaggatott vonal – „echoszegény, körülírt, szolid képlet a jobb mell külső-alsó kvadránsának szélén”.
Ez áll a papíromon, amit remegő, jéghideg ujjakkal szorongatok a rendelő előtt, aztán begyűrök a táskámba, mintha azzal legalábbis semmissé tehetném. A telefonban összefüggéstelenül, el-elcsukló hangon beszélek, hogy vért fognak még venni meg tumormarkereket néznek, de pánikra semmi ok, bármi is ez, még időben elkapták. Csak azt a furcsa villanást az orvos szemében, amikor egy pillanatra megállapodott az ultrahang vizsgálófeje, azt tudnám feledni, gondolom, miközben a lecsorgó könnyeim langyos, alapozószínű mázzal vonják be a telefonom kijelzőjét.
Pánikreakcióként berohanok az első drogériába, és veszek egy vörös rúzst. Korábban sosem viseltem ilyesmit, de most valahogy ez tűnik az egyetlen racionális megoldásnak: egyszerűen nem halhatok meg anélkül, hogy lenne egy vörös rúzsom meg egy
azzal tökéletesen harmonizáló színű körömlakkom. Este megállok meztelenül a tükör előtt, és ahogy nézem magamat, arra gondolok, milyen lennék egy mellel.
Az ezt követő hetekre csak homályosan emlékszem. Vizsgálatok, vérvétel; loholok és várok. Lefotózom magam zöld kórházi köpenyben; a vörös rúzs miatt nem feltűnő a sápadtságom. A belgyógyász eleinte nem akarja beikszelni a tumormarkereket a laboros lapomon – fiatal vagyok, semmi szükség rá, hajtogatja –, aztán a kezébe nyomom a leleteket. Ugyanazt a villanást látom a szemében, mint az ultrahangos orvosnak, és már jelöli is be az összes létező rubrikát.
A vérképre sokat, heteket kell várni. Minden negatív, mondja végül a belgyógyász a telefonban, egyelőre nem vesznek szövetmintát. Hallom a mosolyt a hangjában, de hozzáteszi: figyeljek oda. A hírnek mindenki örül. Igazolva látják magukat: gyakori az ilyesmi, sokszor elmúlik magától, mintha ott sem lett volna. Túlparázom. Lehet. De ettől csak még idegesebb leszek.
Mert épp a lényeget nem értik. Hogy a borsószemnyi feketeség kegyetlen őszinteséggel harsogja a pofámba negyedévente: nincs hatalmam a saját testem fölött. Egyszer és mindenkorra elveszítettem azt a nyugodt bizonyosságot, hogy nem érhet baj, mert majd begyógyul, visszanő, összeforr, elmúlik. Valami történt bennem a tudtom nélkül és akaratom ellenére, amit nem tudok visszacsinálni. Akárhogy is fordulok, a húsz derékalj, s húsz pehelydunna alatt is ott érzem a rohadt borsószemet.
Azóta negyedévente ugyanaz a koreográfia: belépek a rendelőbe, rövid állapotfelmérés után szótlanul vetkőzni kezdek, és reszketve várom a számokat. Hány milliméterszer hány milliméter. Mondjuk, hogy a jéghideg ultrahangzselétől remegek. Az orvos csinál néhány felvételt, én meg úgy bámulom őket, ahogy mások a születendő gyereküket szokták: ők nagyobbra, én kisebbre próbálom szuggerálni a borsószemet.
Csepelyi Adrienn
