Olyan sok megmozdulásból láttuk kifogyni a szuflát, hogy máris aggódunk, ha pár napig nem hallunk a folytatásról. Na, ez is csak eddig tartott - sóhajtunk. Pedig mennyire lelkesedtünk és milyen sokan voltunk! Már akkor elkezdjük a gyászolást, mikor még nincs is halott. De hát nem lehet naponta tüntetni, még ha ok volna is rá bőven, és békeidőben nem szokás egyetlen rohammal bevenni a Bastille-t, Táncsics börtönét, a Téli Palotát, valamit, ami a hatalmat jelképezi. Az utcán egymásra talált tömeg előbb-utóbb hazamegy, és újra összehívni csak új tervekhez, új jelszavakkal lehet.
Érezni szokták ezt a szervezők is. Gyakran meg is jelölik az újabb lépcsőfokot: most majd építkezésbe kezdenek, aktívahálózatot gyűjtenek, járják az országot. Az „alulról építkezés” jelszava jól is hangzik, de még egyetlen civil mozgalom sem élte sértetlenül túl. Tervezték ezt a hősies Sándor Máriáék, a Tanítanék és újabban a Momentum is. De kicsit úgy jártak, mint Kőműves Kelemenné, áldozatává váltak az építkezésnek. Vagy a
közönség lelkesedése lankad el folyamatos nyilvánosság híján, vagy a rezsim talál eszközöket leszalámizásukra. A remények és csalódások hullámain dobált társadalomnak nincs türelmi tartaléka, nincs idő a lassú építkezésre.
Éppen azt érezték meg a mostani tiltakozások vezéregyéniségei, hogy még a tetőponton kell formát váltani. Választási mozgalmat hirdettek, „a politika társadalmasítását”, amelyre valóban égető szükség van. Mint Gulyás Márton mondta: „Az a mozgalom, amely ezreket lesz képes szisztematikus munkában kampánymódban tartani, az fog tudni olyan társadalmi erőt felmutatni, amellyel jelenleg a pártok nem bírnak.”
A születő mozgalom máris szintet lépett. Nem egyetlen ügyet, hanem általános politikai célt tűzött zászlóra: az igazságos választási rendszert. Ez nem a pártoktól elkülönítő, hanem azokkal eleve közös terep. Az új mozgalmárok nem irtóznak finnyásan a politikától, nem hangsúlyozzák, hogy kizárólag szakmai megoldásokat keresnek. Éppen ezért kerültek most válaszút elé.
Mert amilyen jelentős kérdés a választás szabályzása, ugyanígy le is szűkíti a választási mozgalmat választójogi mozgalommá. A kettő nem ugyanaz. Az utóbbinak kevesebb a mozgósító ereje, akármilyen jól elmagyarázzák a problémát, és akármennyire modellezi a választási rendszer igazságtalansága az egész rezsim igazságtalanságát: a tisztességtelenség törvényesítését, a hatalmi érdek kizárólagosságát, a népakarat elé állított gátakat. De a lehető legarányosabb és legkorrektebb szisztéma sem viszi el önmagában a fásultakat szavazni (nem hogy egy választási mozgalomba!), ha nem látják, milyen élethez segítheti őket a voksuk. Egy igazi választási mozgalomnak erről is kell szólnia, nemcsak az odavezető útról. Az arányos, listás választási rendszer egyik bevallott célja, hogy ne kényszerítse az erre nem képes vagy nem hajlandó pártokat együttműködési kalodába. Ám most a „technikai koalíciók” rémét úgy hárítanák el, hogy a választási mozgalmat magát teszik technikaivá azzal, hogy tartalmi elemek, társadalmi célok helyett (mégoly fontos) választási technikák köré szerveznék.
Az arányos, listás választás híve vagyok, ahogy az MSZP és a legtöbb ellenzéki párt is. De nem azért, mert a demokratikus pártok most éppen nehezen bírják egymás szagát. Ha egy politikai szervezet nemcsak alibizik, hanem nyerni is akar, akkor a „kivel működöm együtt, és kivel soha” kérdést nem úszhatja meg, legfeljebb elhalaszthatja. Hiszen a demokratikus erők győzelmük esetén koalícióra vannak ítélve, és a kormánykoalíció egy választási szövetségnél még több kompromisszumot igényel. Ha nem volnék a listás, arányos választás mellett, az ördög ügyvédjeként azt is mondhatnám: ennek a modellnek hátránya, hogy a szavazás előtt el lehet sunnyogni a választ a „kivel fogok kormányozni” kérdésre.
Ezzel együtt helyeslem a választási rendszer bajainak napirendre tűzését. Helyeslem, de keveslem. A mostani csírából akkor nőhet ki terebélyesebb választási mozgalom, ha két-három mozgósító társadalmi célt is felvállal, nem hagyja el például az oktatás és az önszerveződés szabadságának ügyét. Találhat magának szövetségeseket akár olyan körökből, amelyek kulturálisan nagyon másnak tűnnek, mint a most demonstrálók. Ezek a fiatalok a hagyományos szakszervezeti világtól talán még jobban idegenkednek, mint a pártoktól. Ám sorsuk máris összekapcsolódott. A kormány épp készült elfogadtatni a Munka törvénykönyv „rabszolgatörvénynek” nevezett módosítását (cinikusan május elseje táján!), amikor beleütközött a szakszervezetek váratlanul erős ellenállásába. Máskor ezt talán átlépné, de most a tömegtüntetések és a sztrájkfenyegetés egyszerre sok lett volna neki. Meghátrált.
Lehet, hogy előttünk a minta? Az egyre több helyi bérkövetelést győzelemre vivő szakszervezetek, a szabadságjogokért küzdő választási mozgalom és a dolgukat tevő pártok lépéseinek összeigazítása? Nem kell egymás nyakán lógniuk. Csak induljanak egy időben, és ne lépjenek egymás lábára. A rajtjelet mintha már lehetne hallani. Talán kár várnunk a mostaninál hangosabbra.
Lendvai Ildikó
Forrás: Népszava
