Igyekszik mindent úgy tenni, mint azelőtt. Magában, néha el is mosolyodik: rigolyás öregember…Akár a vak, otthona tárgyai között, úgy mozog az évek-évtizedek formálta megszokások birodalmában. Csak föl ne boruljon semmi, hagyjanak mindent érintetlenül, ismétlődjenek egyformán a reggelek, esték. Óvja-vigyázza, ne történhessen olyan, ami zavart okozhatna ebben a mikrovilágban.
A fenyőfákról megfeledkezett. Pedig készült, tudta, ez az ünnep más lesz, mint az eddigiek.
Félt tőle. Félt magától.
Úgy éri a fenyőfák látványa, mint gondolataiba merült embert a
kerítés mögül rázúduló kutyaugatás…
- A füstszürke égből, valószínűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Négy éves. Nővérével róják a Telepi utcákat. Arca lángol a várakozástól. A mesék földre szállásának ideje van. Szenteste. Hallja a szárnyak suhogását. Ócska, bádogtányéros utcalámpák varázsköröket szikráztatnak. Szakad a hó. Feje kitisztul. Körülötte komor arcok sokasága. Néz, értetlenül.
Hol a szeretet ragyogása? Hol a gyönyörű várakozás? Mert ő…, de a többiek mind?
Kiáltana: Emberek! Itt a Karácsony!
A füstszürke égből, valószínűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Egyedül van. Nézi a fáradt, meggyötört arcú embereket…
Hát, hogy várjuk itt a Messiást? Hol nyílnak ajtók a szeretetnek? Választ egy kis fenyőt. Viszi. Átforrósodik az arca, hallja a szárnyak suhogását…
Birtalan Ferenc
Forrás: A csepel újság 2007-es karácsonyi száma
