MI LESZ, HA MÉGIS? - Andrea Mantegna: Feltámadás (1457–1459)

Kétezer-egynéhány évvel korábban azon a szombati hajnalon Jézus gyolcsba tekerve, holtan feküdt a sziklasírban. Két nappal előtte, nagycsütörtökön még megmosta az apostolok lábát, együtt étkezett velük, az Olajfák hegyén a rá váró szenvedés tudatában vérrel verejtékezett (magányosan, mert a tanítványok nem tudtak virrasztani vele), majd elárulták, elfogták, a helytartóhoz vezették, kigúnyolták, megalázták, az övéi pedig megtagadták őt. Az emberiség történelmének egyik leggyalázatosabb éjszakája volt, és a másnap (nagypéntek) sem lett szebb – Pilátussal, aki semmi vétket sem talált benne, ám a nép nyomására mégis elítélte, a gúny bíborruhájába öltöztetéssel, a töviskoronával, a kereszthordozással, a két latorral, az ecettel, amit

inni adtak neki, amikor már a kereszten függött, meg a köntösével, amelyre az őrt álló katonák sorsot vetettek, "mivel varratlan volt, egy darabból szőve".

Mikrotörténetek

A magukat hívőnek tekintő embereknek (idehaza a 2011-es népszámlálás adatai szerint a lakosság több mint 70 százalékának!) ebből a történetből kellene erőt és útmutatást meríteniük a mindennapokhoz. Persze nem csak a kereszthalálból: mind a négy passió, azaz Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé is tele van tűzdelve olyan mikrotörténetekkel, amelyek - a végkifejlettől függetlenül - életre szóló, kiélezett döntési helyzetben mindig előhúzható tanulságot hordoznak. Mindannyian benne vagyunk ezekben a jelenetekben: jó kétezer éve volt az előadás, de azóta sem írtak maradandóbbat.

Ott van például az utolsó vacsora nyitóképe. Jézus asztalhoz ül a tanítványokkal, mert „Vágyva vágytam rá, hogy elköltsem veletek a húsvéti vacsorát”, és búcsúzkodás helyett azt mondja nekik: "A királyok uralkodnak a népeken, s akik hatalmat gyakorolnak fölöttük, jótevőiknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha a szolga volna. Mert ki a nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál."

Meg Júdás, az áruló, aki harminc ezüstöt kapott azért, mert a sötétben fáklyákkal és botokkal érkezőknek megmutatta Jézust. Aztán amikor rájött, hogy mit tett, keservesen megbánta - „Vétkeztem, elárultam az ártatlan vért!”, és visszavitte a pénzt a főpapoknak, de azok nem törődtek vele. Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán felkötötte magát, az elöljárók meg gondosan összeszedték a tallérokat, és – mivel a kincstárba nem akarták betenni, merthogy vér díja, azaz vérdíj – "megvették rajta a fazekas telkét az idegenek számára temetőnek", hogy kárba ne vesszen; "ezért hívják azt a földet mindmáig Vérmezőnek".

A latrok közül az, akit bal felől feszítettek meg, azt mondta Jézusnak: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magadat és minket is." Mire a jobb lator ráförmedt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó büntetését kapjuk. De ez semmi rosszat nem tett." Majd Jézushoz fordult: „Uram, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érsz." És Jézus válaszolt neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban."

A gazdag ember, aki a halottnak járó tisztességet fontosabbnak tartotta a saját biztonságánál. „Amikor beesteledett, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta Isten országát. Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus elcsodálkozott, hogy már meghalt. Magához rendelte a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. Amikor a századostól megtudta ezt, Józsefnek adta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, azután levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és egy sziklába vájt sírboltba temette. A sír bejárata elé követ hengerített.”

Jánosnál még drámaibb a befejezés: "Mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték lábszárát az egyiknek is, másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, hozott mintegy száz font mirha- és áloé-keveréket. Fogták Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a készületi nap miatt oda temették Jézust.”

Az írástudók, akik – bár hitetlenek voltak – valahol legbelül azért tartottak tőle, hogy mi lesz, ha Jézus mégis föltámad. Ezért hát elmentek Pilátushoz, és kérlelni kezdték őt: „Úgy emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta, harmadnapra föl fog támadni. Rendeld hát el, hogy harmadnapig őrizzék a sírt, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják, hogy aztán azt mondhassák a népnek, föltámadt a halottak közül”. Pilátus persze elhajtotta őket - "van őrségetek, őrizzétek ti, ahogy tudjátok", mire elmentek, lepecsételték a sírt és őröket állítottak elé.

A jövő egyedül Lukács írásában sejlik föl: "A Galileából érkezett asszonyok is elmentek, és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték."

Ha véget ér a szombat... 

De ha itt érne véget az elbeszélés, akkor a kereszténység aligha vált volna világvallássá. Mindeddig ugyanis csak a vereségről volt szó: arról, hogy a világra született valaki, akire nem érvényesek a világ játékszabályai – borrá változtatja a vizet, betegeket gyógyít, megszaporítja a kenyeret, a vízen jár, föltámasztja a halottat –, és mégis hajlandó alávetni magát nemhogy a törvénynek, de a legnyomorultabb emberi sorsnak is. Ennek nincs értelme, ha a barlang száját elzáró kő a helyén marad. Csak akkor, ha utóbb meg kell vesztegetni az őrt álló katonákat, hogy hazudjanak valami mást ahelyett, amit láttak. "Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk. És ha a helytartó meghallja ezt, majd mi meggyőzzük őt, és kimentünk benneteket a bajból."

Akik szerették Jézust, bármennyire is bíztak benne, a papírforma eredményre készültek. Arra, hogy ha véget ér a szombat, kimennek majd a sírhoz: ott találják a holttestet, bekenik illatos kenőcsökkel, körberakják virágokkal, szomorkodnak, emlékeznek, és aztán a reményt végképp föladva hazamennek. Ám a végeredmény néha rácáfol nem csak az előzményekre, hanem a biztosnak hitt várakozásokra is. A négy evangélium – magyarul örömhír – erről szól: arról, hogy nincs semmi előre lejátszva, és hogy soha nem az erőviszonyok számítanak, hanem egyedül csak az igazság.

Látta mindezt, és hitt

"A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították. Erre elfutott Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit szeretett Jézus, és hírül adta nekik: - Elvitték az Urat a sírból, és nem tudni, hova tették. Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak, de a másik tanítvány gyorsabb volt, és hamarabb ért oda. Benézett, látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva, más helyen. Akkor a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz: látta mindezt, és hitt.”

Hargitai Miklós

Forrás: Népszava