Mitől is lenne más a mai felnőttek vitakultúrája? Évtizedek óta abban élünk, hogy csak dicsérni szabad a vezetők kinyilatkoztatásait, csak csatlakozni lehet az előttem szólókhoz, mert aki nem ezt teszi, az óhatatlanul gyanús.

Nem tudom, szerencse volt-e, vagy éppen ellenkezőleg, hogy a fiam külföldön kezdte el az iskolát. Arrafelé fura szokása volt a tanító néninek, mert másodikban, amikor osztályozni kezdtek, odaállt a gyerekek elé, azt mondta: „Pistike feleletére csak hármast tudok adni. Ti mit gondoltok?” És akkor a gyerekek vagy elfogadták, vagy elkezdtek érvelni, szerintük Pisti miért érdemelne mégis jobb jegyet. Aztán amikor hazajöttünk, és a magyar iskolában az első óra első felelete után felemelte a kezét, és azt mondta, szerinte Pistinek jobb jegy járna, a tanítónő ráförmedt: Ne okoskodj, fiam!

Meg lehet érteni a nevezett tanerőt is, hiszen a magyar iskolában nem illik sem vitatkozni, sem kétségbe vonni a felsőbbség álláspontját. Ezért is

olvastam csodálkozva, hogy tavasszal vita-versenyt rendeztek Budapesten magyar egyetemistáknak. Ez a Budapest Open volt állítólag a régió legnagyobb nemzetközi vitaversenye. Az ország legnevesebb egyetemein – a CEU-n, az ELTE-n, a Covinuson - tanuló diákok már sportot csinálnak abból, hogy erősítsék a vitakultúrájukat, megtanulják az érvelési készséget, a kritikai gondolkodást, képesek legyenek megérteni vitapartnerük álláspontját. Ők úgy gondolják, ez lenne a jól működő demokrácia alapköve.

Nagyon szeretném megérni, hogy ezek a srácok, lányok felnőjenek, és ők üljenek a mai pohos, indulatos politikusok helyére a parlamentben. De amíg ez megtörténik, nem vagyok egészen biztos abban, hogy miközben megérnek az ország vezetésére, nem mérgezi-e meg a lelküket, eszüket az a haragos, sokszor valótlan érvekkel vagdalkozó stílus, ami a mai hazai politikai vitakultúrát jellemzi. 

Mitől is lenne más a mai felnőttek vitakultúrája? Évtizedek óta abban élünk, hogy csak dicsérni szabad a vezetők kinyilatkoztatásait, csak csatlakozni lehet az előttem szólókhoz, mert aki nem ezt teszi, az óhatatlanul gyanús. A múlt század ötvenes éveinek elején belső ellenség volt az ilyen ember, aki jó, ha megúszta megbélyegzéssel. Aztán jobb idők jöttek, a rendszerváltás után azt gondoltuk, a demokrácia magával hozza a véleményszabadságot is. Egy ideig nem is volt ezzel semmi baj: akkoriban már a miniszterelnöknek is a szemébe lehetett vágni a Tisztelt Házban, hogy hazudik.

De az idő kereke elkezdett visszafelé forogni. Lehurrogják, akinek a többség véleményétől eltérő az álláspontja, a Ház feje sértő kijelentésekre ragadtatja magát az ellenzékkel szemben, amit ő büntetlenül megtehet, hiszen önmagát mégsem bírságolhatja meg. Mára ott tartunk, hogy kikapcsolják annak a képviselőnek a mikrofonját, aki „nem kellő tisztelettel” szólítja meg a kormányfőt. Azt, aki harminc éve még maga nevezte hazugnak az elődjét.

A civil szervezetek most a belső ellenség. Divatba jött a megbélyegzés, előbb vagy utóbb lakatot tesznek a hatalomnak nem tetsző szervezeteik ajtajára, szájára, s ki tudja, miért jár majd börtön, ha akasztás nem is. 

Ahol nincs mód a vitára, ott nincs demokrácia sem. Ahol nincs demokrácia, ott joggal hurroghatnak le bárkit: ne okoskodj, kisfiam!

 Somfai Péter (Népszava)