Prága, 1968. augusztus 21.
És még azt mondják, az Orbán-rezsimnek nincs humora. Pedig új Kulturkampffal (kultúrharccal) ünnepelni a prágai tavasz eltiprásának közelgő ötvenedik évfordulóját, az beillik egy dadaista performansznak. Ne legyenek illúzióink, milyen világ köszön vissza.
Hátborzongató újraolvasni Bohumil Hrabal önéletrajzi trilógiáját negyedszázaddal az első magyar kiadás után. Öregebbek lettünk, és ha bölcsebbek nem is, ezt-azt már láttunk (déja vu).
Az 1968 utáni Csehszlovákiában járunk, ahová lánctalpakon érkezett a baráti segítség, hogy eltapossa a létező szocializmus történetének legígéretesebb reformkísérletét. Lesújt az értelmiségre a bekeményítő diktatúra kérlelhetetlen ideológiai szigora. A hatalom
írókat vált le, újakat nevez ki helyettük. A testvéri tankok visszahúzódnak Prága utcáiról, de láthatatlanul ott fenyegetnek mindenütt, még a fővárostól távoli Erdészlakban is. Az ágyúcső pedig – akár valóságos, akár csak lelki szemeinkkel látható – a hatalom jelképe. Találóan fogalmazott a téma egyik nagy huszadik századi szakértője: „A hatalom a fegyver csövéből ered” (Mao).
És még azt mondják, a NER-nek nincs humora. Pedig új Kulturkampffal ünnepelni a prágai tavasz eltiprásának közelgő ötvenedik évfordulóját, az beillik dadaista performansznak. Ne legyenek illúzióink, milyen világ köszön vissza.
A trilógia utolsó részében, a Foghíjakban anekdotává stilizálódnak a személyes drámák. Hrabalnak új személyi igazolványt kellene csináltatnia, de a tanácstól elküldik, mert az írószövetség nem ad munkáltatói igazolást a szilenciummal sújtottaknak, viszont a foglalkozása rovat nem maradhat üresen. Papírok nélkül pedig nem ajánlatos lófrálni, egymást érik az igazoltatások. Még a születésnapi muriba is rendőrök trappolnak be, hogy ellenőrizzék a „felszámolás alatt álló” írókat. A darukezelőként dolgozó Kubicek szerkesztőt összekötözve, zsákba gyömöszölve, egy Gaz csomagterében kocsikáztatják meg.
A hulladékgyűjtőbe teherautószám érkeznek a megsemmisítésre szánt könyvek, a „gyöngéd barbárok” a zúzógépek torkából mentik a menthetőt. Például a szerző Rügyek című, betiltott kötetét. A közlekedési rendőr kedélyesen veti oda a kocsijával félreállított, rettegő írónak: „Énnekem is van már… Holesovba’ kiraboltak egy vagont, és Brünn tele van a Rügyekkel.”
Hrabal a groteszk mestere, prózájában elválaszthatatlan tragikum és komikum. Sírjunk, vagy röhögjünk? Időszerű dilemma.
Az első világháború kitörésének évében született íróóriást a történelem tanította meg a kelet-közép-európai sorsra, ez a szigorú és igazságtalan iskolamester. Megszállások, rendszerváltások, megtorlások, háborúk váltakoznak, rövid szünetekkel. A kisember bukdácsol, pláne ha be van rúgva. Hrabal próbált is minél ritkábban kijózanodni, legendás intelme így szólt: „Ne zavarja a cseh írót, míg nem részeg!”
Nincs újság Ká-Európában, pan Hrabal – jelenthetjük a dicső jövőből a mennyei Arany Tigrisbe az 1997-ben elhunyt írónak. Rémesen ismerős minden. Vakvágányon zakatolunk, visszafelé. Nézzük a sínpárt, jönnek-e megint a frontra tartó Szigorúan ellenőrzött vonatok.
BÁRTFAI GERGELY (Népszava)
