Próbálom elképzelni, mi járhatott a rendeletalkotó fejében, amikor minden rendű és rangú iskolavezetőnek előírta a vagyonnyilatkozat-tételt.

Úgy gondolta, hogy ha már a köz képtelen elérni, hogy a javait szemérmetlenül fosztogató ilyen-olyan potentátok komolyan vegyék ezt az intézményt, és rugalmasan táguló lakásokkal meg elfelejtett félmegyényi szántókkal bosszantják a választópolgárokat, akkor legalább a Kati nénik és Péter bácsik tárják elő feketén-fehéren a lakótelepi ötven négyzetmétert?

Vagy csak kíváncsi volt, mire telik a mindig beígért, de aztán folyton elszabotált életpályamodell maradékából? Röhögni vagy szörnyülködni akart a bevallásokon?

Amikor iskolába jártunk, a jóbarátommal sok időt töltöttünk a suli földszintjén, az egykori igazgatói lakásban.

Akkor eszembe se jutott végiggondolni, mennyire más szemléletet tükröz, ha egy állam vagy egy város úgy építtet fel minden iskolát, hogy ott kényelmes, polgári otthona legyen az intézmény felelős vezetőjének. Ma már tudom: ez a közalkalmazottakat partnernek tekintő, a közösségért végzett munkát jó életkörülményekkel honoráló hatalom gesztusa.

Bizonyosan távlatosabb gondolkodás volt ez, mint azé, aki előbb elvesz minden döntési jogkört az iskolavezetőktől, aztán még meg is alázza őket.

Forrás: N. Kósa Judit (Népszava)