Szeretném előre bocsátani: sosem voltam semmilyen értelemben a hatalom csúcsán. Csak hallomásból tudok bármit is azoknak a kiváltságos embereknek a helyzetéről. De van egy jellemző történetem, ami még az egykori pártvezetőről, Kádár Jánosról keringett.
Köztudottan nagy dohányos volt, kedvence a még füstszűrő nélkül gyártott Symphonia. Talán a nyolcvanas években történt, hogy abbahagyták a füstszűrő nélküliek gyártását, de ezt a párközpontban nem merte senki megmondani a „főnöknek”, inkább elintézték, hogy gyártsanak neki füstszűrű nélkülit…
Felháborító – hadd fogalmazzak finoman - a bátortalanságnak ez a foka. Miért nem lehetett megmondani neki, hogy uram bocsá’ tessék füstszűrőset szívni? Csak nem akasztottak volna föl senkit, ráadásul, amit Kádár puritánságáról tudni lehetett, alighanem belenyugodott volna. De a beosztottak a gerinctelenségük miatt az
ilyen „nehéz helyzetekre” mindig találnak megoldást. Ők a politikai kontraszelekció termékei.
Szeretném gyorsan hozzátenni: ez a kontraszelekció nem a Kádár-korszak sajátja. Antall József, miután már egy ideje a kormány élén állt, egy interjúban rácsodálkozott, milyen drága lett a kenyér és a tej. Ő már régen nem járt üzletben, mentegetőzött, a felesége pedig nem mondta. Miért is mondta volna? Akkoriban baráti körben gyakran idézgettük ezt a mondatot, amiben a többiek nem találtak semmi kivetni valót: egy miniszterelnöknek ennél sokkal fontosabb dolgokról kell tudnia.
Ám ha valakinek a hatalom csúcsán fogalma sincs arról, menyibe kerül a kenyér, miről panaszkodnak a „tiborcok”, hogyan tudhatna döntést hozni az egyszerű emberek mindennapjait befolyásoló kérdésekben? Arra aligha számíthat, hogy valaki a környezetében majd felvilágosítja, netán odadörgöli az orra alá, hogy kedves miniszterelnök úr, a fél országban ezrével tengődnek fűtés nélkül a szegény családok, gyerekek tízezrei nem tudnak hóban-latyakban elmenni az iskolába, mert nincs alkalmas cipőjük. Senki sem fogja szembesíteni azzal, hogy aki nem tudja fizetni a hitelét, azt a bank szemrebbenés nélkül utcára teszi. Ki meri megmondani neki, hogy egyre több idős ember kénytelen magányosan tengetni az életét, mert a felnőtt gyerekei, unokái magára hagyták, aki teheti, valahol a világ másik felén próbál jobb életet teremteni legalább magának?
Ott, a hatalom csúcsán, mint a felhők felett, mindig süt a nap. Odáig nem hallatszanak fel a panaszok, csak a dicséretek, az elismerés, a „nagy ember” fényében sütkérező kivételezettek hálás tekintete. Ott minden halandó hajlamos azt gondolni, aki neki nem tetsző dolgokról beszél, abból a valóság kiforgatása, az ellenség hangja szól. Ott, a hatalom csúcsán az ember magányos. És csúszós a lába alatt a talaj. Meg kell kapaszkodnia, keményen harcolnia, mert mindig vannak, akik a helyére, a csúcsra törnek. Amikor rosszat álmodik (hadd legyek most stílusos), úgy érzi, egy ostromlott várat véd, ahová falnak vetett létrákon kivont kardú janicsárok próbálnak feljutni.
Izzadtan felébred, és talán Brüsszelre gondol, Sargentinire, Sorosra, a civilekre…
Somfai Péter (Népszava)
