Összeült a „szakértő” társulat, a Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság (KNEB). Megérdemlik a testületi tagok, hogy nevüket közzétegyük, olyan jelentős ügyben vállaltak főszerepet. Szeretik a listákat, listázásokat, így nem kifogásolhatják, hogy ország-világ azonosítani tudja őket: Kövér László (elnök), Such György (Országgyűlési Hivatal), Halász János (a Fidesz frakcióvezető-helyettese), Szakály Sándor (történész) és Wachsler Tamás (programfelelős).

Ezek az emberek dönthettek és döntöttek december 7-én a város szívében lévő álló Nagy Imre szobor sorsáról, amihez semmi közük, mivel azt Demján Sándor és barátai saját költségükön állíttatták 1996-ban. Vették a bátorságot, hogy hatvan évvel a miniszterelnök kivégzését követően meggyalázzák a mártír emlékét. Arra is vállalkoztak, hogy kijelöljék a műalkotás új helyét. Nagy Imrét egyszer már újratemették, most ismét megbolygatják nyugalmát. Szoboralakját a Vértanúk teréről elhurcolják és

- hogy sokaknak nagyon fájjon a határozat -, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egykori főhadiszállásának tövében helyezik el. Tekintetét vajon merre fordítják?

Kovács Béla (elhurcolt kisgazda politikus, később Nagy Imre minisztere) és a Forradalom Lángja után tehát az egykori miniszterelnöknek is költöznie kell a nemzet teréről, illetve annak közeléből.

Előzetes elhatározásommal ellentétben (barátaim hívására) ott voltam a december 8-i szakszervezeti tüntetésen. A demonstrálók félreérthetetlenül a közvélemény tudomására hozták, hogy nem fogadják el a cafetéria-szisztéma likvidálását, a Munka Törvénykönyve parlament előtt lévő módosítását („rabszolgatörvény) és azt, hogy a legkisebb havi munkabér tarifáit (minimális bér, garantált bérminimum) a Kormány önkényesen határozza meg. De – és az utcán kiabálók hangjából ezt éreztem ki – a legjobban azt utálják a protestálók, hogy a parlamenti nagyurak és a pöffeszkedő kormányzati tisztségviselők lenézik és semmibe veszik őket, nem számít a véleményük, holott róluk van szó. A fejük felett döntenek a sorsukról, súlyos munkavállalói érdekhátrányt okozva. A két felkészületlen törvény-előterjesztő (Kósa, Szatmáry) hetek óta hebeg-habog a médiában, nem érdemlik meg, de legyünk méltányosak velük is: a megismert szándék és normaszöveg-javaslat védhetetlen. Irányultságában elfogadhatatlan, szakmailag elégtelen. A tüntetést követően a résztvevők rövid időre megszállták az – egy nem túl fajsúlyos lengyel politikus látogatása miatt lezárt - Kossuth teret. Mondhatjuk úgy is, hogy rövid időre visszavették.

Ma már tudjuk, hogy Kovács Béla, a Forradalom Lángja és Nagy Imre nem megfelelő szomszédság Tisza István és id. Andrássy Gyula számára. Ezért az előbbieket el kellett, illetve el kell távolítani a környékről. A cél, hogy az idegenvezetők, történelemtanárok, de leginkább a felnövekvő generáció tagjai minél gyorsabban felejtsék el a tehetséges kisgazda politikust és a népe függetlenségéért életét adó Nagy Imrét. A Forradalom Lángja pedig ne lobogjon állandóan a Parlament közvetlen közelében, mert a végén a tiltakozó tömeg hirtelen feleszmél, és merész tett végrehajtására szánja el magát.

A múltba tekintő kortárs rezsim által nem szívelt szobrok és szimbólumok eltávolítása tehát részben már megtörtént. Most a népet kell a nemzet teréről kiszorítani, hiszen a végén még azt gondolhatja a tüntető gyülekezet, hogy „Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel, A ház is a miénk, mert mi viseljük el...”  Tévedés. Ez a ház és ez a tér már régen másoké. De erről nem Andrássy Gyula vagy Tisza István tehet!

Dávid Ferenc (Népszava)