Évente tízezer gyerek megy a lecsóba, aki nem tud olvasni, nem lesz munkája, és mi fogjuk eltartani őket - nem egy bevándorláspárti Soros-ügynök, nem egy bal-lib károgó fogalmazta meg ilyen lazán a magyar társadalom jelenének és jövőjének drámáját, hanem a Fidesz egykori elnöke, valamikori oktatási miniszter, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének egyik alapító aktivistája.

Pokorni Zoltán a PDSZ alapítására visszatekintő rendezvényen elhangzott mondatával, mely a magát keresztény szellemiségűnek nevező Fidesz-kormány cinikus, ember- és társadalomellenes oktatáspolitikájának velős bírálata, joggal pályázhat az Év Politikai Mondata díjra. Igaz, ebben a kategóriában nagy a tülekedés, a

fideszes politikusok egymást túllicitálva küzdenek a dobogós helyekért.

Pokorni mégis ott lehet a spiccen. Az Orbán-kormány oktatáspolitikája 2011, a Hoffmann-féle köznevelési törvény beterjesztése óta „termeli a lecsóba a gyerekeket”. Ezt a várható következményt annak idején Pokorni szóvá is tette – a korrektség megköveteli, ezt el kell ismernünk. Hatása a kritikájának akkor sem volt. Következménye igen. A politikai karrierje bevégeztetett, a fősodor perifériájára került.

De nem az ő sorsa a fontos. Budapest egyik leggazdagabb kerületének polgármestereként biztos a helyzete. Neki nem lesznek olyan megélhetési problémái, mint a lecsó-gyerekeknek.

A gyerekek, minden gyerek sorsa fontos. Az a kormány, amelyik állampolgárainak akár csak kis részéről lemond, nekik nem biztosítja a boldogulásukhoz szükséges tudás megszerzésének lehetőségét, önző politikai szándékai miatt tízezreket foszt meg a XXI. századnak megfelelő tisztességes emberi élettől, az egész társadalommal szemben bűnt követ el. Sokan nem látják ezt. Sokan azt gondolják, a gyerekek tehetnek arról, hogy a „lecsóba kerülnek”.

Sokan nem érzékelik, hogy a nekik juttatott kedvezmények másoktól elvont jogokon alapulnak. Sokan azt gondolják, nem baj, ha „gyerekek mennek a lecsóba”, csak az én gyerekem ne kerüljön oda. Sokan, a kedvezményezettek, nem érzékelik, hogy a boldogulás lehetőségétől megfosztottak elviselhetetlen élethelyzete az ő életminőségüket is veszélyezteti. Sokakat elvakítanak a felszínt beterítő botrány-petárdák csillámai – minden napra jut néhány -, és ettől nem látják a mélyáram lényegi folyamatait, összefüggéseit. Mint az oktatás mindannyiunk jövőjét meghatározó fontosságát. Azt, hogy egy társadalom akkor válik igazán gazdaggá, ha minden gyerek kibontakoztathatja a benne lévő tehetséget, felnőttként a munkamegosztás rendszerében megtalálja a neki megfelelő, megélhetését, boldogulását biztosító helyet. Pőrén fogalmazva, termeli a GDP-t, és nem a szociálisan ellátottak táborát növeli, „nem mi fogjuk eltartani őket.”

Sokan nem látják a helyzet drámai mivoltát. Az oktatási kormányzat az akadémikus asszony nevével fémjelzett, nem eléggé keresztény, nem eléggé nemzeti NAT-tal van elfoglalva. Azt gondolják, ha a tantervben nemcsak egy tucatszor szerepel a „keresztény” kifejezés, hanem a háromszáztizenkét oldalas szöveg minden második oldalán, ha Ady Endrét kicserélik Wass Alberttel, azzal megoldódik a „lecsó-gyerekek” problémája. Balog hiába tolta túl a biciklit, utóda ugyanúgy, vagy talán még lelkesebben, mindenesetre elképesztő kunsztokat mutatva tolja a bringát. Már nem a szakadék felé. A szakadékba zuhanva, zuhanás közben.

A lecsó-gyerekekre pedig a rabszolga-sors vár. Spartacus nincs a láthatáron.

Fábry Béla, pedagógus (Népszava)