Nyughatatlan és hálátlan emberek ezek a nyugdíjasok. Most éppen azért elégedetlenkednek, mert januártól csak 2,7 százalékkal emelkedik az ellátásuk.

Nem azt nézik, hogy ez mennyivel több a nullánál, hanem azt, hogy elmarad a pénzromlás mértékétől. Azt is hiányolják, hogy karácsonyra ezúttal nem kaptak Erzsébet-utalványt, holott egy éve igen, sőt még húsvétra is. Mintha nem tudnák, hogy akkor választás előtt állt az ország, azóta pedig meglett az újabb kétharmad, most éppen nincs szükség az öregek voksaira. Ráadásul szemére vetik a drága jó kormánynak, hogy a pénzük vásárlóértéke jócskán alatta marad annak, amit a bérből élők a fizetések növelésével elérhetnek.

Lássuk be, mindez

színtiszta demagógia. Ami viszont felerősödik, midőn minden magyar ember kedvenc olvasmányát, a Magyar Közlönyt böngészik. Az növeli érthetetlen rosszkedvüket, hogy miközben sok nyugdíjasnak állandó megélhetési gondjai vannak, a kormány több mint 70 milliárd forintnyi támogatást szórt ki különböző intézményeknek. Holott örülniük kellene, mert – áttételesen – nekik is juthat ezekből az összegekből. Ha például versenyszerűen korcsolyáznak, természetjárnak vagy testedzenek, akkor őket is érintheti a segítség. Ha meg nem, akkor magukra vessenek, miért nem élnek egészségesen.

Ugyancsak éljenezhetnének, hiszen egyházi célokra is megítéltek több mint 20 milliárdot. Amiből a nyugdíjasok megtanulhatják, mennyire fontos napjainkban a hit - különösen, hogy pártunkban és kormányunkban higgyenek. Azt meg ne is említsék, hogy a határon túli szervezetek és alapítványok nem érdemlik meg azt a rongyos 32 milliárdot, hiszen az elszakított magyarok így is eleget szenvedtek már eddig, tehát több is járna nekik.

De az önzésnek nincs határa. A pénzéhes nyugdíjasok csak hajtogatják a magukét. Tiszta szerencse, hogy senki sem figyel rájuk.

Sebes György (Népszava)