Azért mondhatjuk, hogy tavaly áprilisban szervezett választási csalás történt kormányzati részvétellel, mert az a kormánytöbbség fogadta el azt a választásitörvény-módosítást, amely nemcsak lehetőséget, de közpénzt és de facto büntetlenséget is biztosított a fantompárt-szervezéshez.
A kormány érdeme továbbá, hogy sem a 2014-es, sem a 2018-as választás tapasztalatai nyomán nem változtattak a csalókon kívül egyedül az ellenzéki megosztottságban érdekelt kormánypárt számára előnyös rendszeren. Tavaly akadt olyan “képviselőjelölt”, aki bizonyíthatóan csak utólag értesült róla, hogy jelöltként vett részt a választáson.
Az egy százalékot sem elérő szervezetek közül mindössze kettő fizette vissza az ilyenkor elvben az államnak visszajáró támogatást, 14 továbbra is tartozik (milliárdos összeggel), de a kutya sem háborgatja őket. Ez csupán közbotrány, az viszont tisztességes országokban alighanem a büntetőjogi felelősséget is megalapozná, hogy
több, szintén bizonyított – de a rendőrség által a minap is érdektelennek minősített - esetben a Fidesz ajánlóit használták föl (az amúgy a Fidesz számára hasznos) pártklónozáshoz.
A kérdés ettől kezdve nem az, hogy szerepet játszottak-e a kamupártok a Fidesz győzelmeiben – merengeni legfeljebb a csalások számán és súlyosságán lehet.
Azaz például azon, hogy hány százaléktól minősül kamupártnak egy legfeljebb papíron létező formáció, és hány választást hekkelt meg az Orbán-kabinet ezzel a kisstílű, a választók tájékozatlanságából (egyszersmind az állampolgárok lenézéséből) tőkét kovácsoló módszerrel. Meg azon, hogy visszatartja-e bármi a csalássorozatból ciklusokon át hasznot húzó kormányt, illetve az ablakba tett pénzre ácsingózó kamupárt-szervezőket a produkció idei megismétlésétől. Legfőképp pedig azon, hány kamupárti szavazattól számít érvénytelennek egy választás. Emlékeztetőül: 2016-ban az osztrák elnökválasztást 78 ezer, ellenőrzés nélkül felbontott levélszavazat miatt ismételték meg.
Hargitai Miklós (Népszava)