Hol csak az élvezet kedvéért, hol az elvehető javakért, de bátran gyűlölködik, amíg ott áll a hatalom mögötte

Van remény, ne tessék csüggedni. Kétségtelen, sok minden kell hozzá – de leginkább a hit, hogy nem kell ennek mindig így maradnia.

Idén megint szinte egybeesett a keresztények és a zsidók nagy ünnepe. A húsvét és a peszach. Ha úgy tetszik, mind a kettő a remény, a túlélés, a jó győzelme a rossz felett. Hiszen Krisztus kereszthalála után ott a feltámadás. Az egyiptomi rabság után nemcsak a csodás megmenekülés majd – jó, van közben vagy negyven év pusztai vándorlás – az Ígéret földje, a Kánaán, ahol méltó életet teremthetünk magunknak.

Szóval van remény, ne tessék csüggedni. Kétségtelen, sok minden kell hozzá – de leginkább a hit, hogy

nem kell ennek mindig így maradnia.

A hit nem azonos azzal az álkeresztény kurzusmázzal, amely éppen olyan hamis, mint egykor azon párttitkárok hangja, akik úgy vélték, egy-egy Marxnak vagy Leninnek tulajdonított megjegyzés ügyes felhasználásával már lehet is a pénztárhoz fáradni. Ahogy Marx mondta: Ezek az én elveim. És ha nem tetszik... jó akkor vannak más elveim is. Igaz, ez Groucho Marx - aki talán a húga Engels Marxnak.

Engem az nem zavar, hogy egy birkózó- és kereszténybajnok böjt idején rezsicsökkent pacalos képeket posztol, mert tőle nem várunk mást. Mondjuk, ehhez miért kell időnként tudatnia, hogy jó keresztény, azt nem értem, mert a pacalt a pogányok is szerethetik.

Ahogy az is inkább mulatságos, hogy egy baletttáncos és kőfaragó, akinek annyi esze van, hogy még osztogatni is tudja, arról értekezik, hogy itt a világvége, mert a migráncsok miatt letakarják még a kereszteket is. Amiből következik, hogy nemcsak az anyukája nem mondta el neki, hogy húsvét előtt szokás letakarni a templomokban a keresztet – az enyém nekem elmondta még a régi világban –, de kiderül, ilyenkor még sosem járt keresztény templomban, talán még turistaként sem. Ami tiszteletre méltó magánügy. A megfelelési kényszer és a túlbuzgó igyekezet, hogy kedvébe járjanak a legfőbb zsarnoknak szintén – csak ne csodálkozzon, ha aztán kinevetik, mert közhírré teszi, hogy egy műveletlen tahó. Ettől még tölthet be fontos posztot kulturális intézmény élén, sőt néha úgy fest, csak ilyen tölthet be.

Mindez azonban lényegtelen ahhoz képest, hogy azt írja egy kedves ismerősöm, hogy a 110-es buszon derék honpolgárok megakadályozták két babakocsit toló asszonynak azt, hogy gyerekeikkel elhelyezkedjenek a jármű e célra kialakított részén. Szidalmazták őket, és fizikailag sem engedték tovább a mamákat és gyermekeiket, akiknek végül le is kellett szállnia a 110-esről, miközben senki sem kelt a védelmükre. Innentől nyilván feladhatnám tesztkérdésnek, mi volt a baja a derék polgártársaknak az anyukákkal. Igen, mintha ott hallanám a választ.

A bőrük színe sötétebb, mint az itt lakók átlagáé. Érted? 2019-ben. Ha már itt a húsvéti – pészachi ünnepkörben vagyunk, mondanám nekik, hogy van egy szép vastag könyv, talán ott áll a polcukon, letakarva csipketerítővel. Szóval ha ezt felütnék, kiderülne, hogy Mózes felesége, Cippóra sötét bőrű volt, s amikor Mózes testvére, Mirjam erről pletykálkodott, akkor csúnyán járt – de nem spoilerezem a sztorit, majd elolvasom a Magyar Nemzet címen megjelenő lapban, ők mire jutnak vele. Sok érdekességgel találkozhatnak majd. Talán még a testvéri szeretet fogalmáról is többet fognak tudni, mint hogy Orbán testvéreként szereti Mészáros Lőrincet, bizonyára ezért adja neki oda a fél országot. A másik felét az egész lányával, meg a saját lábán álló divatdiktátoréknak. Ugyanott pelenka kapható.

Húsvétkor az emlékezés napjait éltük. Annak a pillanatait, hogy lehet másként, csak ehhez áldozatokat kell hozni. Persze, aki lendületben van, az ilyenkor is szépen tud gyűlölködni és uszítani.

És persze nem állítjuk, hogy egy városi buszon elkövetett szóbeli inzultust majd véres leszámolás követ. Gyilkosság és erőszak. De azt igen, hogy az efféle etnikai erőszakokat általában megelőzi néhány felhevült, önálló gondolkodásra képtelen ember lelkes akciója, olyané, aki bedől a plakátok jelszavainak, a böjt idején pacalt zabáló nagyfejű pártkereszténynek. És hol csak az élvezet kedvéért, hol az elvehető javakért, de bátran gyűlölködik, amíg ott áll a hatalom mögötte.

Közben persze fél és retteg a saját kicsinységétől – és ilyenkor olyan jó belerúgni másba.

És nem érti, ha más meg bele rúg.

És akkor utána egy jó pacalvacsora.

Dési János (Népszava)