Rég volt, de igaz volt: Székely Éva és Gyarmati Andrea, a későbbi csepeli gyermekorvos
Ülök a színpadon, s várom, hogy kezdődjön a beszélgetés. Nézem a közönséget, és sokadszorra érzem: tenyerén hordoz a jó szerencse, hogy ilyen sokan vannak és kíváncsiak arra, ami voltam, vagyok, amit gondolok. Izgulok, bár ez állítólag nem látszik; nagyjából úgy és annyira, mint egy-egy verseny előtt.Jófajta stressz ez, inspiráló.
Este hét óra, egy színházterem nézőtere megtelik azokkal, akik a szabadidejükből rám áldoznak két órát. Nem szeretnék csalódást okozni, azt kívánom, érezzék jól magukat, úgy menjenek majd haza, hogy kaptak valamit, ami beépíthető az életükbe.
Élménybeszámoló, így neveztük, amikor még úsztam, aztán közönségtalálkozó lett, manapság meg író-olvasó találkozókra hívnak. Az elnevezés változott, a lényeg nem.
Először
tizenhárom évesen vehettem részt ilyen rendezvényen.Épp megjavítottam a magyar csúcsot, plusz magyar bajnokságot nyertem száz pillangón.Ez akkoriban, ilyen fiatalon elég nagy durranásnak számított, ráadásul volt az én híres-neves családom az összes létező megnyert mindenféléjével. Kuriózumnak számítottunk.
Apuval mentünk kettesben, mert édesanyámnak valami más dolga akadt. És apu, mint általában, eligazítást tartott az esemény előtt. (Ugyanúgy, mint nem sokkal korábban, amikor először képviseltem Magyarországot külföldön, nemzetközi versenyen; azt mondta akkor: „Te, Anduka, Angliában nem a mi kislányunk vagy, hanem az ország reprezentánsa, válogatott melegítőben. Ha kiviselkeded magad, ha nem azt és úgy teszed, ahogy kell, nem azt mondják majd, hogy jaj, de neveletlen ez a gyerek, hanem egy egész országot, minket, magyarokat fognak negatívan megítélni.” Megértettem. És büszke voltam akkor és azután is mindig, amikor képviselhettem a hazámat.)
Na, szóval az élménybeszámoló előtt így szólt apu: „Kislányom, becsüld meg, hogy ezek az emberek időt, energiát áldoznak rád, hogy kifejezik szeretetüket, mert kevesek kiváltsága ez. Ne élj vele vissza, sose nagyképűsködj. Csináld ezt is a legjobb tudásod szerint.” Magamtól is így éreztem ezt, de jó volt, hogy apu rásegített a gondolatra.
Akkor már harmadik éve úsztam versenyszerűen, nem szülői nyomásra, hanem önszántamból, egy szombat délelőtti gyerekversenyt követően, amikor is eldöntöttem:nyerni olyan jó, hogy én bizony ezt az érzést sokszor szeretném átélni.
Azon a napon be is jelentettem anyuéknak komoly elhatározásomat, és bíztam benne, támogatni fognak, sőt, abban is, hogy örömet okozhatok nekik azzal, hogy folytatom, amit ők elkezdtek.
Családi megbeszélést tartottunk, amit ott tanultam, végigkísérte az egész sportolói pályafutásomat, és kihatással van rám még ma is.
S mivel az élménybeszámolóimon az első kérdések egyike mindig arra irányul, hogy hogyan is kezdtem el komolyan úszni, tán érdekes most is.
Az alapállás a hallgatóban gyakran az, hogy könnyű neked, hiszen a szüleid kitaposták előtted az utat, alád tolták, amit lehetett, blabla. Van ebben igazság, hiszen számos szempontból valóban könnyebb volt nekem, mint másnak, viszont a léc is kapásból magasabbra került; még szerencse, hogy engem mindig is a nehéz feladatok izgattak.
Anyu azt mondta azon a hajdanvolt szombat délutánon:
Ha csinálod, hát csináld jól. Sose magyarázkodj. Tedd, amit elvárnak tőled. Ne vesztegesd arra az idődet, hogy megindokold, miért nem tudsz, vagy miért nem akarsz megtenni valamit. A magyarázatok semmire sem jók. Dolgozni kell. Rengeteg fáradság, nyűgös hajnalok, de nekünk megérte, és reméljük, neked is összejön, amit szeretnél. Melletted állunk, de neked kell mindent alárendelni a célodnak. Csináld hittel, ésszel, érzelemmel, ahogy csak tőled telik, mert ha mégsem sikerül, az lesz az egyetlen kapaszkodód, hogy te megtettél mindent.
Hallgattam, értettem vagy inkább éreztem a lényeget, és boldog voltam, hogy a szüleim helyesnek, kivitelezhetőnek vélik, ami a vágyam.
GYARMATI ANDREA (24.hu)
