Úgy látszik, a magyar nép ahhoz van szokva, hogy elnyomatás alatt muszáj neki elviselhetetlen zajokat keltenie. A Kádár-korszak utolsó éveiben lakodalmas rocktól zengett az ország, most meg mindenünnen az a rohadt flex szól éjszaka. Ami már csak azért is különös, mert a nép még nem is ébredt fel. Éjszaka van.

Éjszaka van, s valahol felsír egy álmatlan flex. Valószínűleg fűrészüzemet nyitottak éjjel a kerületben, de az is lehet, hogy szerszámgépkölcsönző vállalkozást. Mondjuk, itt volt az ideje, mert hetek óta olyan mély és vastag csönd uralja a várost, amilyet csak szakadó hóesés okoz – azon olvasóink számára, akik ebben az évezredben születtek: a hóesés az a különös természeti jelenség, amikor fehérre fagyott víz hullik az égből. Olyankor kevés autó jár, lelassul a forgalom, a lakott területre lepelszerű csönd borul, s kifeszül fölöttünk a béke égi sátra.

Na, ennek van újabban vége, mert

kibírhatatlan zajok támadtak a környéken, fúrnak, faragnak, flexelnek, úgy érzem magam, mintha megint elköltöztem volna, pedig abból elég volt, az elmúlt öt év alatt tizenötször hurcolkodtam. Eddig úgy véltem, megtaláltam a nekem való helyet, de jött a karantén, a környék lakossága pedig letépte magáról oly barátságosnak tűnő álarcát, helyette egészségügyi maszkot öltött, és ennek takarásában félig már előbukkant eddig oly gondosan rejtegetett arca.

Az egyik szomszédot (szerény könyvelő) hamarosan rendőrök viszik el, mert a felesége sokat telefonál. Komoly, csehovi jelenetek ezek. A szerény könyvelő – ha jól értettem a családi dráma átszűrődő hangjait – felgyújtja a Ligetet, romba dönti a környéket, és tömeggyilkosságot fog elkövetni, ha a felesége nem teszi le a telefont azonnal. A feleség alkalmasint nem tette le, mert félóra múlva a férj újra hírt adott magáról, de inkább nem idézem, hogy mit helyezett kilátásba arra az esetre, ha kérése nem talál meghallgatásra.

Vannak olyanok is, akik nem hangoskodnak, az ő fegyverük az, hogy némán és ellenségesen néznek mindenkire, aki merészel felbukkanni a közelükben. Ezeket hallgatag gyilkosoknak hívom, mert ha a másikon nem látnak maszkot vagy sálat, akkor a szemükkel ölnek. A vírus ellen én kecskebőr-kesztyűt hordok, Stadler nénitől vettem a Damjanich utcában, igen szép, étcsokoládé színű darab, de a hallgatag gyilkosoknak ez nem elég – már öt méterről olyan tekintettel néznek mindenkire, mint egy adag rántott denervérszárnyra. Köpnének is, de őrajtuk szerencsére van maszk.

S mondom, a kényszerű leállás nagy unalmában beindult valahol egy társasházi fűrészüzem, ahol tán nem csak fát fűrészelnek, hanem vasat, betont, leselejtezett porszívót, sőt, esetenként feldarabolnak bekapcsolva hagyott magnókészülékeket is, amik az utolsó másodpercig küzdenek az életükért maximum hangerőre tekerve. Igyekszem derűsen felfogni a dolgot, s arra gondolok, hogy miközben aludtam, a magyar nép biztosan felébredt, majd kisettenkedett az erkélyen tárolt flexért, hogy megnézze, működik-e még, hisz' már több mint fél napja nem használta.

Úgy látszik, a magyar nép ahhoz van szokva, hogy elnyomatás alatt muszáj neki elviselhetetlen zajokat keltenie. A Kádár-korszak utolsó éveiben lakodalmas rocktól zengett az ország, most meg mindenünnen az a rohadt flex szól. Ami már csak azért is különös, mert a nép még nem is ébredt fel. Éjszaka van.

KÁCSOR ZSOLT (Népszava)