Ezentúl  a kormány egyik alkalmazottja, Müller Cecília, az országos tisztifőorvos fogja felkérni a kormányt, hogy ha ő, vagy a főnöke úgy látja jónak, térjenek vissza a rendkívüli, értsd: jogkorlátozó szabályokhoz. A Karmelita-kolostor lakója– ha úgy akarja – ismét előveheti a kemény kéz politikáját

A héten véget ért Magyarországon a járványügyi veszélyhelyzet. De vajon tényleg véget ért-e? Jó, jó: a nyári fesztiválok egy része elmarad, a boltokban, a buszon, az üzletekben még maszkban kell járni, de már újra elviselhetetlen dugókban pöfögünk a főváros útjain, kinyitnak lassan a mozik, újra lehet az utazási irodák prospektusait lapozgatni.

Csak közben csendben, szinte észre sem vettük, de megint lecsippentettek a szabadságjogainkból egy keveset. Mostanában már nem vittek el facebookos kommentelőket hajnali rajtaütéssel a rendőrök, de például a rendkívüli törvények egész sora, amiket úgymond „békeidőben” nem lehetett volna olyan könnyen belecsempészi a törvényekbe, nos, azok itt maradtak velünk. Ezentúl például a kormány egyik alkalmazottja, az országos tisztifőorvos fogja felkérni a kormányt, hogy

ha ő, vagy a főnöke úgy látja jónak, térjünk vissza a rendkívüli, értsd: jogkorlátozó szabályokhoz. A Karmelita-kolostor lakója pedig ezzel két legyet ütött egy csapásra: most már nyugodtan hivatkozhat arra, hogy lám-lám, mekkora nagy demokrata ő, mit ugrálnak itt a külföldi liberálisok, hát vége van a rendkívüli kormányzásnak. Másrészt pedig ismét létrehozott egy államjogi kiskaput, amin keresztül – ha úgy látja jónak – ismét előkerülhet a keményebb kéz.

Mert lássuk be, neki továbbra is lételeme a harc: úgy véli, a vírus ellen csatát nyert, miközben alighanem csak megint szerencséje volt, amúgy a többi kelet-európai országgal egyetemben, amiket nem kényszerített térdre a koronavírus úgy, mint az olaszokat vagy a spanyolokat. De azért maradtak a kórházparancsnokok, maradtak sok helyen az egyenruhások, hiába köszönt el a héten az operatív törzs a napi fellépésektől. A civilizált, értsd a polgári társadalomra jellemző módszerek helyett nálunk a rendkívüli megoldások, a harc, a parancs, az akciócsoportok jöttek divatba.

Talán a Lánchíd körül folyó csatározások leplezik le legjobban a kormányfő és a főpolgármester közötti játszma lényegét. Bocsánat, nem játszma: harc életre-halálra – legalábbis, ha a Várhegyről, a Karmelita-kolostor teraszáról nézzük dolgokat. Szó sincs itt egyezkedésről tárgyalásokról, a fővárosiak érdekeiről vagy politikai gesztusokról. Innen visszatekintve érdekes fényben tűnnek fel az fél évvel ezelőtti gesztusok a Városháza irányából, mint amilyen például Tarlós István jelölése a főváros díszpolgári címére. Meg is hálálta azonnal: minden felelősséget Karácsony Gergely nyakába varrt, amit csak talált vagy kitalált.

Szóval javában zajlik a lánchidi csata, látszólag mindössze 4 milliárd forintnyi többlettámogatásról. Annak a Lánchídnak a felújításáról, ami Budapest, de egész Magyarország jelképe egyben.

Tartok tőle, hogy nemsokára egész más jelképpé válik: a könyörtelen, politikai leszámolás szimbóluma lesz belőle… És a budapestiek nemcsak a Lánchídjukat veszíthetik el ebben a küzdelemben…

Hardy Mihály (Klubrádió)