A belarusz ember archetípusa a „bátyka”. Ezt kissé vállon veregető, lesajnáló elnevezést magyarra talán „gazduramnak” lehetne fordítani. A muzsiknál több, de az úrnál mindenképpen kevesebb. Nos, Belaruszban „bátykának” hívják a háta mögött, titokban, vagy a konyhában felhangosított rádió mellett – amúgy szovjet módra – a belarusz polgárok Alkeszander Lukasenka államfőt.
Persze ma már minden jó érzésű belarusz ember kikéri magának, hogy ezzel a kolhozelnöki múltú diktátorral azonosítsák, de azért a nyelvi nyomok sajátos kelet-európai rokonságra utalnak. Emlékeznek? Nem is olyan régen hangzott el a mi saját, házi zsarnokunk szájából az ominózus mondat, hogy idézem „… a magyar ember archetípusa a gazda.”
Távol álljon tőlem, hogy bárkit is megsértsek a vidéki emberek közül akár Belaruszban, akár Magyarországon. A diktátorokkal sem az a baj, hogy
ha vidéki származásúak. Az általuk befutott pályaív már sokkal inkább érdekes. Nem is beszélve arról, hogy Belarusz Lukasenka alatt egy külön európai zárványként, immár huszonhat éve egyfajta szovjet történelmi skanzenként működik. Magyarországnál kétszer nagyobb területen és majdnem ugyanannyi lakossal, akiket a legkevésbé sem szoktak megkérdezni arról, hogy valóban tetszik-e nekik ez a „történelmi kísérleti nyúl” státusz. Hogy vajon szeretnének-e részt venni abban a kísérletben, és meg lehet-e állítani az idő kerekét egy egész országban, majd átállítani mondjuk a Leonyid Brezsnyev vezette Szovjetunió 1979-ik évére. Most azonban a jelek szerint a belaruszoknál is betelt a pohár.
Mert a zsarnokok és diktátorok egyik legfőbb, közös jellemzője, hogy nem tudják abbahagyni, nem tudnak megállni félúton, semmi sem elég. Nem elég a kétharmad, minden kell. Nem elég az elnökválasztást 72 %-kal megnyerni, rögtön 82 % kell. Minszkben, a belarusz fővárosban nem fagyott le az elektronikus választási rendszer a szavazat számlálás éjszakáján három órára, itt egyszerűen a választási bizottság bejelentette, hogy az elnök elsöprő győzelmet aratott, már az első fordulóban. Csak azt hagyták ki a számításból, hogy itt-ott repedések mutatkoztak a diktatúra gépezetén, vidéken elfelejtettek szólni a csinovnyikoknak, hogy milyen kottából kell játszani. Azok meg kitették a valós választási eredményeket az irodák falára. Igaz, csak rövid időre, mert kiderült, hogy a valós szavazatok egészen mások, mint, amit a központból előírtak.
Ettől borultak ki a belarusz polgárok, ettől borult ki a bili. Elegük lett a téeszelnöki mentalitású államfőből, akinek egyetlen válasza volt a tiltakozásra: a rendőrattak, a gumibot, a könnygáz és a börtön. Most ugyan kiengedték az összevert tüntetőket és a véletlenül összefogdosott járókelőket is a letartóztatásból, de nem lehet tudni, hogy milyen irányba fejlődnek tovább a dolgok. A kérdést aligha a minszki utcákon fogják eldönteni.
A megoldás kulcsa valahol a moszkvai Kreml környékén keresendő. Minden attól függ, hogy Vlagyimir Putyinnak szüksége van-e még a minszki bábfigurájára, mondjuk ki: hasznos idiótájára. Aki már korábban is a közös orosz-belarusz államszövetség irányába kormányozta az országát, és cserébe kiépíthette saját oligarcha-hálózatát, feudális posztszovjet rendszerét Minszkben az olcsón szállított majd drágán továbbadott orosz nyersolajnak köszönhetően. A kérdés az, hogy még van-e Lukasenkának gyakorlati haszna Moszkva számára vagy a zűrzavaron úrrá lenni nem tudó diktátor már kényelmetlenné vált az oroszok számára is.
Vlagyimir Putyin bármikor megteheti, hogy sátáni mosoly kíséretében elzáratja az orosz olajvezetékeket és mást ültet a trónra Minszkben. Előveheti az államszövetségi kártyát, és ezzel egy csapásra hatszáz kilométerrel kitolhatja az orosz határokat egészen Bresztig, a lengyel határig, ahol innentől közvetlenül nézhet farkasszemet a NATO-val. Ez legalább annyira megváltoztatná a kelet-európai stratégiai egyensúlyt, mint annak idején a három balti állam belépése az atlanti szövetségbe, különösen Moszkvából nézve. Hasonló lépést jelentene, mint a Krím elfoglalása volt 2014-ben, amire sem az Egyesült Államok, sem az Európa Unió nem tudott vagy nem is akart hathatós választ adni.
Úgy gondolom, hogy éppen ez a nemzetközi sakkjátszma az igazi tétje a belarusz eseményeknek.
Alekszander Lukasenka sorsa sem a saját kezében van.
Álljon itt végül egy mélyen bölcs gondolat Heller Ágnes egyik utolsó interjújából, amikor azt mondta: „három kielégíthetetlen emberi szükséglet van: a hatalom, a hírnév és a vagyon”. Azt már én teszem hozzá, hogy a hírnévre a legtöbb diktátornak nincs szüksége. A hírnév a másik kettővel együtt jár. A vagyon pedig sok diktátor számára nem öncél, hanem a hatalom megszerzésének majd később megtartásának a legfontosabb eszköze. Minszkben, Bakuban, Ankarában, Moszkvában és Felcsúton is.
Hardy Mihály (Klubrádió)
