Róluk van szó!

Itt most nem arról lesz szó, mit írt Demeter Szilárd Soros Györgyről. Az a szöveg önmagáért beszél: nevezhetjük kegyetlennek, ízléstelennek vagy egyszerűen provokatívnak, ha a magyar állam legbefolyásosabb kulturális tisztségviselője Hitlerhez hasonlítja a holokauszt egyik túlélőjét, a lényeg ugyanaz marad.

A közbeszéd mögött ma már láthatóan nincsen ráció, egyfajta nagyotmondási verseny alakult ki a NER csúcsain, a házelnöktől a beosztott csinovnyikokig szinte egymásra licitálnak, ki sért több tabut, kinek a mondataitól kap a szívéhez több jóérzésű ember. Vagy ahogy ők hívják az ilyet, libernyák… azaz liberárja, ha jól követjük az újbeszélt.

Inkább arról szeretnénk gondolkodni, miért írta

Demeter Szilárd azt, amit írt. Mert csak nem lehet az a teljes igazság, hogy ez a vékonydongájú fiú, akit ismeretlen íróból az irodalmi élet teljhatalmú urává katapultált Orbán Viktor kaján bosszúja, egy szmogos szombat reggelen megkergült, és egy teljes dolgozatot épített fel hirtelen indulatában az Auschwitz-Európa, Hitler-Soros párhuzamra. Ennél sajnos alighanem sokkal rosszabb a helyzet: ő bizony már ilyeneket gondol. Őszintén, átéléssel.

A rendszerváltás óta eltelt egy emberöltő, a NER mocsarában egy kerek évtized. Kicsit nem figyeltünk oda, és felnőtt egy nemzedék, amely abban a tekintetben a Kádár-kort éli újra, hogy amióta csak föleszmélt, egyetlen állandó jelenséget lát maga körül: Orbán Viktort. Orbán koronát hurcol és millenniumi zászlót ad át, Orbán a haza, amely nem lehet ellenzékben, Orbán ostromlókat vezényel és kormányt buktat, aztán Orbán kétharmadot kap, újra és újra, és megtehet bármit, de valóban bármit, és nem is szégyell bármit megtenni. Ellenzéke erőtlen, országa kézivezérelt, hatalma elől nincs hová elbújni. Egyszerűbb vele tartani.

Demeter az ebbe belenőttek nemzedékéhez tartozik. Ebből a szempontból mindegy, itt volt-e gyermek az orbánizmusban helyét kereső, ambiciózus káder, vagy – mint ő – legfogékonyabb fiatal felnőtt korában tapasztalta meg, hogy hűséges követőnek lenni boldog, száraz érzés. Ahogy a kádárizmusban is létezett egy nemcsak tehetséges, de becsvágyó értelmiségi réteg, amelyik számot vetett azzal, hogy ha Magyarországon akar boldogulni, akkor azt a létező szocializmus keretei között teheti meg, úgy Orbán alatt is kinevelődött az „ez van” alapvetéséből karriert építő közeg. A Varga Juditok, Novák Katalinok, Gulyás Gergelyek nem extrán jellemtelenek, hanem csak bágyasztóan realisták. Orbán államában értek fel a csúcsra, Orbán szövegét nyomják hát jogállamról, családról, korrupcióról, bármiről. Biztosak lehetünk benne, hogy már el is hiszik, az utolsó szóig.

Na jó, Demeter most kicsit túllőtt a célon, csöppet túllihegte, nem számolt azzal, hogy az orbáni tételt a gazdasági bűnöző és a gaz Európát lábon megvásárló Sorosról nem épp bölcs dolog pont a gázkamrákkal felspécizni. De hát a Jud Süss plakátok óta egyszerűen viszi a svung a derék népi kádereket.

Rámegy az egész ország, rámegyünk mindnyájan. Ők is, de ez sajnos semmit sem old meg.

1. Kósa Judit (Népszava)