Vajon elképzelhető-e, hogy a hatalom emberei csak akkor hagyják maguk mögött szigorú erkölcseiket, ha átlépik a magyar határt? Csak akkor drogoznak, csajoznak, pasiznak, partiznak, ha már nincsenek Magyarországon?
Nem tudom, hány bőr van még a Szájer-ügyön, de az biztos, hogy bőven van még mit lehúzni róla. És persze nem úgy áll a dolog, ahogy a Fidesz szeretné, hogy közli, lezártnak tekinti az esetet. A kormánypárti kommunikációban ez is úgy van, mint a keresztény értékekkel: csak saját magukra nem tartják őket érvényesnek. A Fidesz semmilyen, az ellenzék rovására írható történetet nem zár le. Most éppen – ha nem jön közbe a brüsszeli ereszkedés – a 2006-os Gyurcsány-sztorit kezdené újra építgetni.
Az orbáni koncepció kétségkívül nem engedi a saját bázis rongálást, ezért aztán a kilencven százaléknyi médiafelületen az olvasó, néző, hallgató nem is találkozhat az aktuális jobboldali botrány eseményeivel; vagy ha végképp elkerülhetetlen, akkor is csak töredékesen, erős csúsztatásokkal. Így történt ez most is. A brüsszeli gang bang parti kezdetben házibulivá szelídült, a sorosista, globalista erők manipulációinak felhangjával. Ez az olvasat azóta sem kopott ki teljesen a jobboldal interpretációjából, hogy
Orbán Viktor már eltolta magától és „közösségétől” Szájer Józsefet és a történteket. Deák Dániel, a kormány egyik kedvenc ifjú elemzője szerint - idézem - „egy több, mint tíz éve kormányzó párt esetében természetes, hogy felbukkannak ügyek.”
Hát nem természetes. Ebben a hatalom által uralt médiatérben egyáltalán nem természetes. Annak ellenére sem, hogy az eddig megismert skandalumok immár (ahogy Lengyel László fogalmazott a Klikktv-ben) mint a guanó, úgy rakódnak egymásra. Kiváltképp az egyszólamú, a szexualitást oly finnyásan kezelő parlamenti többség hamis retorikája okán.
Ha megfigyelték ugyanis – és ez egy újabb bőr a Szájer-ügyön -, ezek az erkölcsi túlkapások, morális botrányok szinte kizárólag külföldön történnek. Ha most körutazásként képzeljük el az elmúlt éveket, akkor eljutunk Ibizába (Habony), majd rövidesen az Adrián találjuk magunkat (Borkai). Onnan elröppenünk Limába (Kaleta), hogy aztán ismét Európa legyen a színterünk, már amennyire egy ereszcsatorna Európának nevezhető. Vajon elképzelhető-e, hogy a hatalom emberei csak akkor hagyják maguk mögött szigorú erkölcseiket, ha átlépik a magyar határt? Csak akkor drogoznak, csajoznak, pasiznak, partiznak, ha már nincsenek Magyarországon? Kétségtelen: az ember, kimozdulva otthonról, hajlamos lazítani, többet megengedni magának, mondván, úgysem látja senki. De különösen egy közéletből ismert személy esetében ez nincs mindig így.
És nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, amire már az írás elején utaltam: az itthoni lebukások nyilvánossága megelőzhető, a Fidesz média, valamit a párt országos hálózata, beépítettsége képes megakadályozni a lebukások nyilvánosságát. Nem hihetjük sem Habonyról, sem Szájerről vagy Kaletáról, de még Borkairól sem, hogy ledér vagy „elhajló” szokásaikat csakis külföldön élik ki. Azt azonban hihetjük, hogy Orbán keze nem mindig ér el külföldre, nem mindig tudja megakadályozni diplomáciai úton sem, hogy kiderüljenek a dolgok. Másként: nem mindig sikerül elmenekülni az ablakon keresztül.
Németh Péter (Népszava)
