Az átdolgozott élet után senkinek se legyenek megélhetési, filléres gondjai
Korábban is (elég sokat) írtam a rugalmas nyugdíjkorhatárról; arról az előrehozott nyugdíjról, amely bünteti az előrehozást és jutalmazza a halasztást. Ebben a rövid írásban visszatérek a témához, a korábbinál szélesebb nemzetközi kitekintéssel és dinamikus szemléltetéssel. Mindenekelőtt beismerem, hogy nem értek a rokkantsági nyugdíjrendszerhez, pedig ennek helyes kezelése nélkül lehetetlen az időskori nyugdíjrendszert rendbe tenni. Ugyancsak figyelembe kellene venni a reform munkapiaci hatásait.
Magától értetődő, hogy az időskorban (mondjuk 60 évesen) várható élettartam emelkedésével párhuzamosan emelkednie kell a nyugdíjba vonulási kornak. Franciaország kivételével ezért emelik a kormányok világszerte az általános (normális, teljes, iránymutató stb.) korhatárt. Például Magyarországon ez a
mutató az 1996-os 55/60 évről 2022-re fokozatosan 65/65 évre emelkedik.
Elméletileg az is magától értetődik, hogy sem az egyéneknek, sem a társadalomnak nem jó, ha mindenkinek éppen az általános korhatáron kell visszavonulni. Lehessen korábban is, csak máluszt kelljen fizetnie; lehessen későbben is, csak bónusz járjon a többletért. Ez a rugalmas (vagy változó) korhatár. A legtöbb fejlett országban rugalmas korhatár működik, de például Magyarországon és Lengyelországban merev korhatár van, legalábbis lefelé: a minimális egyenlő az általános korhatárral.
A kérdés csak az, hogy mekkora legyen a málusz/bónusz, és milyen korlátok között érvényesüljön. A málusz/bónusz a legtöbb országban évi 4-6 százalék között ingadozik. A Svédországban két évtizede működő eszmei számla automatikusan kiszámítja a máluszt/bónuszt: a nyugdíjazásig felhalmozott eszmei nyugdíjvagyont elosztja a nyugdíjazási életkorban várható maradék élettartammal.
Minél később megy valaki nyugdíjba, annál nagyobb a havi nyugdíja – és elméletileg semleges a rendszer: várható értékben (a rövidebb és hosszabb életűek nyugdíját átlagolva) mindenki azt kapja vissza, amit befizetett.
A folytatás ITT olvasható
Simonovits András (Népszava)