Kísér és kisért a múlt századok hosszú árnyéka. Bocskai  minden szövetségesét elárulta. Ennek ellenére a parasztság imádta, mert nem volt semmi „úri” benne: egyszerű ember volt, közönségesen beszélt és nem öltözött cifrán. Bátran vágta a török megszállók ellen harcoló európaiak szemébe: "„Az igaz hitnek vallásáért kezdettük el a hadakozást, frigyünk az török császárral, tatár császárral vagyon”

A sokat hangoztatott sérelem, miszerint Magyarország a „Nyugattól” soha nem kapott segítséget, sőt, a „Nyugat” a magyarság kiirtására törekszik, egyáltalán nem új. Már Bocskai rablóhadai is azzal indultak neki a szabadságharcnak hívott, majd országos fosztogatásba torkollott küzdelemnek, hogy „a német sereg tisztjei a császár parancsolatjára azon munkálkodtak, hogy Magyarországot elpusztítsák, s még a magyar nevet is eltöröljék”.

A Habsburgok zsoldosai a török elleni háborúban hadszíntérré vált Magyarországon

valóban sok gyalázatosságot követtek el, de e tekintetben nem múlták fölül Bocskai hajdúit, akiktől idővel ugyanúgy rettegett a magyar, mint az idegen hadaktól. Ráadásul a Habsburg-zsoldosok azért jöttek Magyarországra, hogy a keresztény országból a pogány törököt kiűzzék. Ezért a magyarországi harcokra a Német Birodalom háromszor szavazott meg tartós segélyt; beszállt a költségekbe Morvaország, Szilézia és Csehország; a határszéli magyar végvárakra jelentős összegeket költöttek az osztrák örökös tartományok; külön sereget küldött Magyarországra a korabeli „Brüsszel”, vagyis a Szentszék. Ennyit arról, hogy a „Nyugat” soha nem segített. Más kérdés, hogy a magyar hadszíntérre szánt pénzek tetemes részét itt elsikkasztották. A Habsburgok pénzügyi ellenőre Magyarországon vizsgálódva megállapította, hogy abból a pénzből, amit nálunk néhány ezredes zsebre rak, nyolcezer embert lehetne egy éven át fegyverben tartani.

Miközben a nemzetközi keresztény haderő a pogány törökök ellen harcolt azzal a céllal, hogy a keresztény Magyarországról a muszlimokat kiűzze, megjelent a színen a keresztény Bocskai István, és a keresztény Magyarország tiszántúli vármegyéit kezdte fosztogatni. Ennek ellenére a parasztság imádta, mert nem volt semmi „úri” benne: egyszerű ember volt, közönségesen beszélt és nem öltözött cifrán. A tiszántúli parasztság azért állt mellé, mert a nép utálta az idegen Habsburgokat; a hajdúk azért, mert pénzt és rangot reméltek tőle; a protestánsok azért, mert a kálvinista Bocskai azt ígérte: kiűzi Magyarországról az összes katolikust; a törökök meg azért, mert szövetségest láttak benne a Habsburgok ellen. „Az igaz hitnek vallásáért kezdettük el a hadakozást, frigyünk az török császárral, tatár császárral vagyon” – közölte Bocskai, ennek dacára elvakult hívei a vallás oltalmazójának (defensor religionis) nevezték és jövendő nemzeti királyként tisztelték.

Bocskai azonban minden szövetségesét elárulta, kiegyezett a Habsburgokkal, s megkötötte velük az 1606-os bécsi békét. Ennek lényege az volt, hogy minden marad a régiben, csak éppen Bocskai megtarthat magának hármat az elfoglalt vármegyék közül: így lett az övé Ung, Bereg és Szatmár. A nép meglepődött, mert azt hitte, hogy Bocskai megszabadítja őket a Habsburgoktól; a kálvinisták meglepődtek, mert azt hitték, hogy Bocskai megszabadítja őket a katolikusoktól; a törökök nem lepődtek meg, mert Bocskait ismerték. Tudták, hogy három vármegyéért történt az egész. 

KÁCSOR ZSOLT (Népszava)