Nem vegyíthetjük kedvünk szerint a történelmi tényeket a vágyképekkel csak azért, mert egyrészt úgy jobban hangzik, másrészt a miniszter úr is ezt szeretné.

Van nekem egy csodálatos könyvem, a Nemzeti Múzeum állította össze az intézménybe százötven év alatt érkezett leletbejelentésekből. Megyére lebontva közlik a csodás kincsekről hírt adók lelkesült sorait, ki Árpád sírját találta meg, ki Bulcsú kardját, Lehel kürtjét vagy Sarolt keszkenőjét, és persze külön alcsoportot képeznek az „Attilások”, akiknek megdönthetetlen bizonyítékuk van a nevezetes érckoporsók hollétéről. Egy dolog aligha fordulhatott elő a Nemzeti Múzeumban: hogy csak mert az emberek annyira szeretnének végre valami szépet, jót és vigasztalót, kiléptek volna a tudományosság egzakt keretei közül.

Mert a történettudomány valójában olyan, mint a jogállamiság: egészen pontos szabályai vannak. Csak azért, mert tényleg klassz lenne, ha a

magyarság ősei mondjuk nem ezerszáz éve, hanem sokkal régebben laknák a Kárpát-medencét, még nem állíthatjuk, hogy a szkíta-hun-avar-magyar leszármazás valamiféle faktum. És ugyanígy nem vegyíthetjük kedvünk szerint a történelmi tényeket a vágyképekkel csak azért, mert egyrészt úgy jobban hangzik, másrészt a miniszter úr is ezt szeretné.

A magyarságkutatásnak évtizedeken át megvolt a maga bevett intézményrendszere, úgy mint történettudományi kutatóintézet, illetve egyetemi tanszékek. Kétharmaddal persze mindent lehet, egy tollvonással meg lehet szüntetni az akadémiai kutatóhálózatot, le lehet radírozni patinás egyetemeket a föld színéről, és az egész helyébe oda lehet ültetni olyan hagymázos intézményeket, mint a Magyarságkutató Intézet. Sőt ez utóbbit ki lehet tömni tengernyi pénzzel, hogy édes bábfilmeken mutassa be, milyen is lehetett volna a magyar történelem, ha nem úgy sikerült volna, ahogy. De könyörgöm, az azért mégiscsak túlzás, hogy ezt az egész marhaságot már elkezdték beleírni a NAT-ba.

N. Kósa Judit (Népszava)