"Az eltökéltségem, hogy ezt a kis életet megmentem egyre céltudatosabbá, és egyre keményebbé tett! Amikor már a fúrót is üzembe helyeztem és a szöghúzós kőműves kalapács volt soron, hétágra sütötte telibe a testemet a nap, Ekkor már alig éltem! És csodák csodájára az aknafedél megmozdult!  Újra felcsillant a remény..."

A kutyák csaholnak, a verebek eszeveszetten csivitelnek az udvaron. Kiszaladok, ahogy ilyenkor szoktam és tekintetemmel keresem a szarkákat, meg a kányákat. Ezekből a dúvadakból egy darab se látható, hallható! Akkor figyelek fel, hogy a kutyáim az ereszcsatorna alatt lévő víznyelő aknába ugatnak. Odaléptem, elzavartam a kutyáimat és hallgattam.

Először csak a háztetőről hallottam a kétségbeesett verébmama csivitelését. Kis idő múlva az aknából jött a verébgyerek válasza. A kutyák randalírozására, a veréb anyuka csivitelésére előbújt a család apraja, nagyja. A feleségem azonnal kiadta az ellentmondást nem tűrő parancsot: mentsd ki a kis verebet az aknából! Az unoka is rátromfolt  és - habár a papát sok dologban ügyetlennek tartja - ebben a kérdésben mégis rám bízta a feladatot.

Az aknatető már vagy húsz éve nem volt megmozdítva. Beette magát a hordalék, szétrágta a rozsda. Hiába kötöztem meg dróttal, és emeltem egy másfél méteres félcolos csővel, először a cső hajlott, majd

a drót szakadt. Az unoka oda is szólt a mamájának: mondtam, hogy ügyetlen a papa! Az veríték csatakokban folyt a fejemről az egyre melegedő reggelen, de az aknafedél csak nem akart megmozdulni! A fiam tanácsokkal látott el, majd a munkahelyére távozott. A tanácsok érdekes módon nem is voltak rosszak. Elkezdtem sarokcsiszolóval körbevágni az aknafedél peremét, majd olajjal megöntöztem. A kisveréb az aknában a zajtól, az anyja a tetőn a kétségbeeséstől, én meg a kínlódástól majd megőrültünk. Az járt a fejembe, hogy még az is előfordulhat, hogy rengeteg munkával nagy nehezen felszedem az aknafedelet a kisveréb meg elpusztul.

Az eltökéltségem, hogy ezt a kis életet megmentem egyre céltudatosabbá, és egyre keményebbé tett! Amikor már a fúrót is üzembe helyeztem és a szöghúzós kőműves kalapács volt soron, hétágra sütötte telibe a testemet a nap, Ekkor már alig éltem! És csodák csodájára az aknafedél megmozdult!  Újra felcsillant a remény. megint jött a drót, meg (most már az ötnegyedes) cső és az aknafedél kifordult. A kismadarat elkaptuk, megsimogattuk, vizet adtunk neki és a bokor alá helyeztük, ahová hamarosan követte a minket folyamatosan figyelemmel kísérő anyja. A teraszon elterpeszkedve elégedetten pihentem a munkám fáradalmait, miközben megakadt a szemem a nálunk minden falon kifüggesztett egyik órán. 12 óra harminc percet mutatott! Tényleg ügyetlen vagyok

Forrás: Horváth Gyula Facebook oldala