Ma egyszerűen nem lehet tudni, milyen ismeretekre lesz szüksége egy pályakezdőnek mondjuk 2040-ben, vagy pláne egy munkavállalónak 2060-2080 körül. Valamikor jó régen ez sokkal egyszerűbb volt: amit egy ügyes-okos fiatal inasként megtanult, abból nagyjából élete végéig meg tudott élni. Legfeljebb egy-két újdonsággal kellett megismerkednie teljes pályafutása során.
Legnagyobb unokám megkezdte az iskolát, két kisebb óvodás lett, beszippantja őket a társadalom könyörtelen gépezete: a felhőtlen időtöltést felváltják a foglalkozások, tanórák, a kedves vagy éppen katonás hajlamú oktatók. Jó esetben tizenöt-húsz év múlva fognak munkába állni, és ötven-hatvan évet kell piacképes munkaerőként eltölteniük.
Ma már ott tartunk, hogy
a tudományos ismeretekkel, a műszaki megoldásokkal, a mindent átható digitalizáció eredményeivel folyamatosan lépést kell tartani (élethosszig tanulás). A mai magyar oktatás azonban erre nem készíti fel a fiatalokat, amikor olyan ismereteket igyekszik a fejükbe gyömöszölni, amelyek már a tanítás pillanatában is régen elavultak.
Két példa: személy szerint 1972-76 között jártam egyetemre (a Marx Károlyról elnevezett Közgáz), ahol még az utolsó évben is folyamatosan az ún. új gazdasági mechanizmus előnyeit ecsetelték, holott ezt a kísérletet a szovjet elvtársak nyomására már ’70 előtt lefújták, hagyták szép csendesen kimúlni. Rég volt, tán igaz sem volt…
A másik példa azonban sokkal frissebb: az internet és a digitalizáció gyökeresen átalakította teljes világunkat, a tudományos kutatásoktól, az ipari alkalmazásokon át a magánéletig. Tessék belegondolni: ha valakinek harminc évvel ezelőtt (amikor a www-protokoll egyáltalán létrejött) meg kellett volna terveznie azt az oktatást, amely ma piacképes fiatalokat bocsájt ki, ugyan mit és hogyan írt volna bele a tantervekbe?
Ha ez utóbbi lehetetlenségnek tűnik, akkor a már emlegetett gyorsulás következtében még inkább lehetetlen ma megtervezni a húsz-harminc év múlva szükséges tudást. Amiből viszont az következik, hogy nem tárgyi ismereteket kell tanítani, hanem készségeket kell fejleszteni.
Ez a merésznek látszó állítás persze nem azt jelenti, hogy a kötelező alapokat se kapják meg a gyerekek, sőt. El kell érni, hogy ne legyen egyetlen 14-16 éves sem, aki nem érti, amit olvas, aki nem tud értelmezni egy százalékos értéket, akinek nincsenek alapfokú természettudományi fogalmai, aki nem tud legalább alapszinten angolul.
Ezen túl azonban nem lexikális ismeretekkel kell tömni a fejeket, hiszen ezek pillanatok alatt beszerezhetők a netről. Ezek helyett a jövőben nélkülözhetetlen készségeket kell kialakítani és magas szintre fejleszteni: problémaérzékenység, adaptációs és kombinációs készség, kreativitás, stressztűrő képesség, rugalmasság, csoportmunkára való alkalmasság, ... és ki tudja, még mi minden.
Azt már csak fájdalmas sóhajként teszem hozzá, hogy mindehhez rengeteg pénz és hosszú évek koncentrált munkája is kellene. Például: vissza kell adni az alapfokú oktatás becsületét: iskolákat kell építeni (ott is, ahol az elmúlt években-évtizedekben bezárták). Az iskolákat XXI. századi színvonalon kell felszerelni. Kellő számú – és a hátrányos helyzetű gyerekeket megértő, segíteni-fejleszteni tudó – pedagógust kell képezni és pályára állítani. Számukra vonzó anyagi feltételeket és társadalmi megbecsülést kell biztosítani, hogy a pályán is maradjanak, és az elmaradott térségeket se akarják elhagyni. Ugyancsak szükség lenne megfelelő középiskolai és egyetemi oktatókra is, no meg új tárgyakra, gyökeresen más tematikákra, tananyagokra, esettanulmányokra, oktatástechnikai eszközökre.
Álmodik a nyomor…
Forrás: Hamburger Béla (Népszava)
