"...rá kellett döbbennem, hogy nekem (s gondolom sok férfinak) születésemtől kezdve minden napom Nőnap volt. Vagy mert ott voltak, vagy mert nem, vagy mert vártam rájuk, vagy mert rám vártak. Vagy mert hiányoztak, vagy mert nem. Vagy mert megváltoztatták az életem, s benne a múltam, a jelenem és a jövőm..."
Azt hiszem, kiscsoportos lehettem, egy mindig langymeleg óvodában, amikor rájöttem, hogy a nénik és a lányok azok -Nők is. A bácsik, a fiúk pedig Férfiak. Utóbbiak nem érdekeltek különösebben, de a NŐK – igen. A férfiak egyszerűek, és kiszámíthatóak voltak. A NŐK teljesen mások. A lányok, akkor sírtak, amikor akartak. És folyni tudott nekik a könnyük. És az óvónéni, mindig nekik adott igazat. Én például nagy hangon tudtam bőgni, de
könny nem jött a szememből, s ha megkaptam amit akartam, (meggondolatlanság, már tudom) fülig ért a szám. A nénik, ha azt akarták, hogy a bácsik rájuk figyeljenek, akkor sóhajtoztak, és nagy erőlködéssel, és kis nyögésekkel emelték fel az uzsonnás kosarat, s akkor a bácsik kivették a kezükből, de közben meg is simogatták azt. (Az uzsonnáskosár nem volt nehéz, kipróbáltam, könnyen fel tudtam emelni.)
Az érintés azonban kiváló lehetőség volt a nénik befolyásolására. A farkasszem-nézés csak a néniknek tetszett, a bácsikat zavarta. „ Mit nézel kis szaros”, ilyeneket mondtak. A legnagyobb felfedezésem az volt ebben a korban, hogy ha egy néninek a nyakába kapaszkodok, akkor mindent megbocsájt. Feltörli a kiöntött tejet, teát, beköti a cipőfűzőmet, és ha felnéztem rájuk, és „nagy szemeket meresztettem” akkor az jött, hogy „ meg kell zabálni ezt a kölyköt. Ha! A kölyök, kellemetlen szó volt. Szerencsére nagycsoportosként ez kisfiúra változott igaz, ez többnyire jelzőkkel is párosult, de akkor még nem tudtam a jelzők többféle jelentéséről, de többnyire a rossz-, rendeltlen-, kászta-, (palócul rosszalkodó) és lusta kiegészítésekre emlékszem.
Az iskolában aztán rosszabbra fordult a sorom. Finoman szólva is túlsúlyos fiú lettem, nem túl magas, de gömbölyű, és olykor túl okos, ami akkor nem túl szerencsés, és az addigi tapasztalataimnak már alig vettem hasznát.
Megvilágosodott előttem, hogy ebben a világban vagyunk Mi és vannak Ők. Elkeseredettem láttam, hogy Ők, (lányok, néni, tanár(nők) átveszik az irányítást. Megdöbbentett, hogy a férfi tanárok többnyire az ő pártjukat fogják. Hogy teljesen ésszerűtlenül döntenek! A családban is aggasztó jeleket fedeztem fel: a nagyamama dirigált a majd kétméteres nagyapámnak, anyáim (egy + kettő jutott nekem) esélyt sem adtak apám szárnyalásainak – amit utóbb meg is értettem.
Szerénytelenség nélkül állítom, egészen korán fejlett önismerettel bírtam, amit persze néhányszor alaposan átírt az élet. Arra pontosan emlékszem, négy éves koromban házassági ajánlatot tettem az akkor 16 éves Éva néninek, aki óvónő-gyakornokként forgatta fel a lelki békémet, s aminek kellemes (utóbb tudtam meg) levendula illata volt, de nem szerettem, ha hajat mosott, mert ecettel öblítette le a haját, hogy fényes legyen. A korai pubertás még mindig elég gömbölyűen, és elsősorban az atyai szigor miatt jó tanulóként ért el, amit társaim, a lányok kivált!!!, stréberségnek minősítettek. Ez persze nem akadályozta meg őket, hogy megírassák velem a házi feladatukat, amit én – nem is értettem miért? - néha öt változatban is megírtam. Azt hittem ők versengenek a kegyeimért, pedig én voltam, aki a figyelmükre, az elismerésükre vágytam.
Amint dolgozni kezdtek bennem a hormonok, a sportnak köszönhetően lefogytam, megnyúltam, felfedeztem, hogy egy tekintettel többet lehet elérni, mint ha egy matinéra elvittem egy lányt. Szokatlan, de kellemes érzés volt, hogy nem nekem kellett „nyomulnom”, a lányok láthatatlan rádiójelei érkeztek felém, amelyekre nekem volt antennám, de kiderült, hogy valahogy mégis az van, amit ők szeretnének. Alig ismertük meg először a magunk-, és (elméletben) a másik testének titkait, részesei lettünk annak az ősidők óta vívott harcnak, amelynek csak környezete, szabályai, törvényei változtak, de maga a küzdelem alig. „ Veletek, Értetek, Bennetek” a sorrend változott, a lényeg – soha. Azt hiszem, itt ért véget a gyerekkorom.
Megnyíló értelmem, s a világ, amely szándékomtól függetlenül változott, sok embert sodort a közelembe: elém, mögém, mellém, fölém, közel és távol tőlem. Barátok, barátnők, szerelmek – amelyekről gyakran későn, vagy soha nem derült ki, ki, melyik volt. Kollégák, munkatársak, riválisok, ellenfelek és ellenségek. Van valami végzetszerű, hogy Mi közülünk jóval kevesebbre emlékszem, mint Ő(K) közülük. Ahogy múltak az évek, egyre kevesebb férfi barátunk maradt, de Őközülük egyre több félszkelte be magát a múltunkba, a jelenünkbe és a jövőnkbe.
Sok mindent tanultam, sok mindent megértek a világból. S ahogy a hetedik évtizedembe lépek, rá kellett döbbennem, hogy nekem (s gondolom sok férfinak) születésemtől kezdve minden napom Nőnap volt. Vagy mert ott voltak, vagy mert nem, vagy mert vártam rájuk, vagy mert rám vártak. Vagy mert hiányoztak, vagy mert nem. Vagy mert megváltoztatták az életem, s benne a múltam, a jelenem és a jövőm, s tették ezt úgy, hogy nem is akarták, csak megtörténtek a dolgok.
Megadatott, hogy belelátok az emberek „lélekvértjeinek” réseibe. Nem szégyellem, hogy úgy tíz évente azt éreztem: már mindent ( ez húsz éves koromig tartott) majd majdnem mindent, s negyven felett elég sokat tudok a nőkről. Ezeknek köszönhetően szinte mindent a férfiakról. Nincs mire felvágnunk.
Tartom, s vallom: MI a férfiak, igenis lehetünk világmegváltók. Egy pillanat, egy szikra, egy mag – ezt tudjuk mi. De kilenc hónap kell minden új világmegváltó születéséhez. Ezt a kilenc hónapos feladatot a Nőkre osztotta a sors. A társadalmak további terheket róttak rájuk. Alig több mint száz éve, hogy egyenlőnek merik érezni magukat velünk. Mert egyenlőek nem tudtak lenni. Arról MI a férfiak gondoskodtunk. De mert prioritásunkat megkérdőjelezhetetlennek tartjuk, s teszünk is érte, kollektív lelkiismeretfurdalásunk enyhítése érdekében - a Nőnapokon vezekelünk.
Biztosítjuk Őket megbecsülésünkről, tiszteletünkről. Ahogy illik. De! Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy történelmünk során -némi túlzással – minden a Nők miatt és Nőkért történt. És akkor nem is említettem olyan elvetemült férfiakat, akik szerint lassan tenni kellene valamit a férfiak egyenjogúságáért. A vázolt hét évtizedem tapasztalatai alapján a legkomolyabban, de hurráoptimizmus nélkül jelenthetem ki: ha rajtunk múlik, esélyünk sincs…
TŐZSÉR LÁSZLÓ (Az egykori Csepel újság újságíró-szerkesztője)
Forrás: Facebook
