Hol van legalább a fél ország, ha nem a demonstráló tanárok mögött?

Mikor veszett ki a szolidaritás a magyar társadalomból? Mert jó darabig megvolt, még ha szárnyaszegetten is. Emlékeznek a taxissztrájkra? Az ország egyik fele meleg teát, szendvicset vitt a hídfoglalóknak, a másik az öklét rázta és a hadsereg bevetését követelte.

Így volt ez később is: az egyik fél gyalogolt és szurkolt, a másik átkozta a leálló vonat, busz, villamos vezetőjét. A szerepek persze, magyar sajátosság szerint, megbízhatóan cserélődtek a politika aktuális fordulatainak megfelelően.

De most hol van legalább a fél ország, ha nem a demonstráló tanárok mögött? Hogy lehet, hogy a polgári engedetlenséget vállaló pedagógus csodálkozva néz a kamerába, és tanácstalanul kérdezi: a társadalom nem egy elvont fogalom, hanem szülők és nagyszülők közössége, ők nem veszik észre, hogy az iskola, ahová reggelenként beküldik a gyereket, rég nem képes ellátni a feladatát? Mert ha

kréta van is, szaktanár, innováció, belső lobogás és bátorság már régen nincs.

Nem tudom, pontosan hol morzsolódtunk le. Talán ott, amikor Orbán Viktor először mondta bele hamiskás göcögéssel a mikrofonba, hogy jó, jó, a pedagógusok persze mindig elégedetlenek, de azért tudjuk, hogy minden délutánjuk és az egész nyaruk szabad. Vagy akkor, amikor egy péntek este arról értesült az ország: hétfőtől online lesz majd az iskola.

A zoom végén azonban nem Kásler miniszter vagy Maruzsa államtitkár küzdött az elemekkel, hanem Kinga néni, és ő adta fel a házit is, amit aztán Tóth apuka és Szabó anyuka próbált meg kínkeservvel összehozni. Vagy pedig ott, amikor Szabó anyuka ötödször maradt otthon a karanténba küldött gyerekkel, és bár Kásler miniszter és Maruzsa államtitkár szerint még mindig minden rendben volt, Kinga néni folyton jött a házival.

És Kinga néni most ott áll, kezében a táblával, hogy A sztrájk alapjog. Nehogy már őrajta verjük le a mások bűnét.

Forrás: N. Kósa Judit (Népszava)