Ez már sok volt. Otthagyott csapot, de főleg papot, az egyre feszültebb emberekkel együtt, akik nem sajnálták őt eléggé ahhoz, hogy ne röhögjék ki. Az őrmester elfuserált abgangja volt a 77 éven át tartó európai béke egyik utolsó napsütötte pillanata. Majd emlékezni jó lesz...
A háború hosszú árnyékában jelentéktelenné válnak a korábbi apró mozzanatok. Az például, amikor a Dankó utcában az Oltalom Karitatív Egyesület nagy kék vaslemez kapuja előtt a NAV őrmesternek egyszer csak elege lett. Állt a kivezényelt társaival a kapu előtt, hallgatta Iványi Gábor higgadt dörmögését, Iványi mögött a képviselőnők egyre felháborodottabb hangját, és elszakadt nála a cérna. Mi tűrés, tagadás.
Meg volt ennek ágyazva azért rendesen. Igazán már reggel a
borotválkozó tükrének sem tudta megvallani, vajon miért is lesz ő kivezényelve fegyverrel a Dankó utcába. Olvasta a parancsot, talán meg is hallgatta, és erősen törhette a fejét, mi is lehet az a nyomós indok, amiért egy lelkészhez harmincan vonulnak ki talpig kommandóban, és miért lesz négyüknél pisztoly is. Nem ma kezdte a szakmát, így aztán fel sem merült benne, hogy megkérdezzen bármit, tudhatta, nincsen abban köszönet, ha bármelyik főnöke magyarázni kezd. A parancs, az parancs, és akkor is az, ha olyan közelről, ahol ő áll, értelmetlennek látszik. Vannak személyek, akik távolabbról látnak rá, azoknak biztosan értelmes dolog fegyverrel kivonulni egy lelkészképző-hajléktalanellátó-óvoda-iskola-kórház-könyvtár-egyházközpont komplexumba. Ráadásul nem is kell előállítaniuk senkit, csak papírokat kell gyűjteniük. Őrmester ő, nem úttörő, mormoghatta a borotválkozó tükrének, és érezhette, hogy ez a kognitív disszonancia, ami úrrá lesz rajta, nem teszi majd könnyűvé a napját.
Mert megy ő, ha küldik, fel is fegyverkezik előírásszerűen, de akárhogyan is, a pap az mégis csak pap, és ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Pedig minden utasítás szerint zajlott kezdetben.
Megérkeztek a Dankó utcába, a csapat egy része bement az épületbe, neki a nagy kék ajtó előtt kellett őrt állnia. Kellemesen fújt a szél, kezdett melegebben sütni a nap, ha nem érkeznek izgatott videósok és velük együtt nyugtalan emberek, köztük politikusok, minden előírás szerint történt volna. De Iványival együtt egyszerre csaknem ötvenen álltak előtte, és egyre ingerültebben követeltek tőle is magyarázatot. Tőle? Hát ki ő?
Akkor kezdett el kiabálni, pedig a pap csendesen mondta, hogy nincs ok indulatra, nyugodjon meg. De ő letépte magáról a maszkját, a sapkáját, fedetlen arccal kiállt az emberek elé, és azt kiabálta, hogy ő 27 éve hordja ezt az egyenruhát, minden eddigi kormányt kiszolgált, négy gyereket nevel, és ez az 50 ember itt előtte nem várhatja el tőle, hogy ő egyedül visszatartsa őket. Az előtte állók nem akartak visszatartódni, és nem hatotta meg őket a feldúlt fegyveres testületi tag látványa. A lelkész meg azt dörmögte az őrmester hevesen előadott monológja közben, hogy ilyen rendes embernek nem kellene részt vennie ebben. Ha négy gyereke van, és munkát keres, ő szívesen meghívja az Oltalomba dolgozni.
Ez már sok volt. Otthagyott csapot, de főleg papot, az egyre feszültebb emberekkel együtt, akik nem sajnálták őt eléggé ahhoz, hogy ne röhögjék ki. Az őrmester elfuserált abgangja volt a 77 éven át tartó európai béke egyik utolsó napsütötte pillanata. Majd emlékezni jó lesz.
Forrás: SÁNDOR ERZSI (Népszava)
