Olyan időszak jön (sőt: jött el) a politikában, ahol a személyiségnek és a személyes teljesítménynek sokkal nagyobb a szerepe, mint a pártlogónak.

Hogy így lesz (sőt: így van), azért elsősorban a nyilvánosság mára kialakult szerkezete a felelős. Egyszerűen nincs rá tér, hogy az ellenzék újabb szereplőket építsen fel – pontosabban már régóta nincs annyi, hogy a kormányoldallal szembeszállók megengedhessék maguknak egy-egy ismert, felépített figura parkoltatását. Hogy az új reménységeket egy hatékony, „pénz nem számít” jellegű karaktermegsemmisítő kampánnyal amortizálni lehet, arra számos példát kínált az elmúlt néhány hónap. De arra is, hogy akiknek a hitelessége, ismertsége már adott, azokon a számolatlanul költött milliókkal sem igazán sikerült fogást találni – gondoljunk például

Szabó Tímeára vagy Hadházy Ákosra. (A XII. kerület és Hajnal Miklós valamennyire más eset: ott inkább arra derült fény, hogy az ország egyik legpolgáribb szegletében szívesebben megválasztanak valakit, aki legalább középtávolról polgárnak néz ki, mint bárkit a mai Fideszből.)

A fentiek konklúziója természetesen nem az, hogy a következő parlamenti választásig hátralévő négy évben fölösleges új jelöltekkel próbálkozni. Hanem inkább az: ha arra épül a stratégia, hogy majd a kormányváltó hangulat tömegesen terem mandátumot frissen érkezett, zöldmezős politikusoknak is, az nem feltétlenül a győzelem biztos receptje. És hogy ilyenkor talán fényűzés lemondani olyan bejáratott brandekről - mint mondjuk Szél Bernadett vagy Rig Lajos -, akiknek a nevét hallva nem egy kérdőjel képződik meg az ellenzéki szavazó gondolataiban, hanem egy arc, sőt akár egy politikusi arcél is.

Elképzelhető, hogy 2026-ban mindegy lesz, de talán arra is van esély, hogy nem. Emberi számítás szerint mindegy csak úgy lehet, ha az se számít majd, hogy mi, ellenzéki szavazók ott leszünk-e: őszintén szólva ma nem látszik reálisnak az a szituáció, amikor a portás kutyája is bejut, ha nem a Fidesz színeiben indul. Az viszont némi képzelőerővel igen, amikor aranyat ér minden olyan jelölt, akit már kicsontozott a pártsajtó anélkül, hogy talált volna valami terhelőt, és bármikor, a legviharosabb ellenszélben is jó (mondjuk) 44-45 százalékra.

Merthogy a kormánypárti oldalon sincs az 50 százalék fölötti eredmény kőbe vésve. Ha például a Mi Hazánk tovább erősödik, egyáltalán nem biztos, hogy balról vesz el szavazatokat. Ellenben olyan földindulástól aligha kell tartani, amelynek nyomán annál a bizonyos 44-45 százaléknál kevesebb is elég lehet az ellenzéki sikerhez.

Hargitai Miklós (Népszava)