A városvédő a Munkásotthon újjáépített, értékőrző színháztermének erkélyén. Nyolcvan éves lenne Ráday Mihály (1942-2021), ha nem hagyott volna már itt bennünket. Ő olyan ember volt, olyan mély nyomokat hagyott a városban és az emberek gondolkodásában, amelyek megváltoztatták az épített értékekről való gondolkodást .

A fenti sorokat közösségi oldalán Horváth Gyula kerületi önkormányzati képviselő írta. Bolla Dezső csepeli helytörténész pedig a következőket mondta az egyik előadásában a legendás városvédőről: „Ráday Mihály városvédő, televíziós szerkesztő, az egyik alkalommal – talán 1995-ben lehetett – eljött a Munkásotthonba (pont el volt törve a lába, de eljött) egy kiállítás-megnyitóra. Mondtam neki: Ráday úr, mutatnék egy szép termet Önnek. Azt válaszolta: De ne kelljen messzire menni, mert fáj a lábam. Mondtam neki, nem kell sehova sem menni, és kinyitottam az ajtót. Belépett és elámult: Mióta van ez itt? – kérdezte. Mondtam, hogy 1920 óta. Talán emlékeznek rá, akkor az ő televíziós városvédő műsorában (Unokáink is látni fogják) készített erről a házról egy műsort. Ez nagyon sokat jelentett! Ennek segítségével kezdeményeztük a védetté nyilvánítását! Ma, ennek a teremnek helyi védettsége van.”

Horváth Gyula személyes visszaemlékezését így folytatja Ráday Mihályról:

Az ember sokszor kerül abba a helyzetbe, hogy élete során sose mondja meg annak az embernek, akit szeret és tisztel, hogy

miként érez irányába. Így vagyok én Ráday Mihállyal, akivel fővárosi képviselőként kerültem személyes kapcsolatba még 1998-ban, A fővárosi Várostervezési és Városképvédelmi Bizottság létrehozója és oszlopos tagja volt.

A testület elnökét, a fővárosi politikai paktum értelmében mindig az ellenzék adta. Akkor éppen, az ellenzéki Fidesz által delegált Cselovszki Zoltán volt. Ő és Ráday nem igen jöttek ki egymással. Elsősorban világnézeti és politikai, elvi különbségek feszítették az ellenszenvet közöttük, de a különböző mentalitásból adódó emberi feszültségek sem segítették kapcsolatukat. Cselovszki, Fidesz képviselőként nem rendelkezett túl nagy politikai befolyással, de azt mégis el tudta érni, hogy a bizottságnak ne a legrátermettebb, legismertebb ember Ráday Mihály legyen az alelnöke, hanem egy zöldfülű kezdő, én!

Érezve a helyzet igazságtalanságát nem akartam a funkciót elvállalni. Ráday Mihály jött oda hozzám, és beszélt a fejemmel azért, hogy elvállaljam a feladatot. Megígérte, segíteni fog! Mivel ígéretét maradéktalanul betartotta és rengeteget tanulhattam Tőle elkezdődött, - és 2010-es leváltásunkig tartott - együttműködésünk és barátságunk.

Ráday Mihály nem volt „könnyű ember”! Kemény volt, mint a kő, és meggyőződését tűzön-vízen át képviselte. Nem igen törődött azzal, hogy kit mivel, mikor sért meg, ha az igaz ügye, a város épülése és szépülése volt a tét. Leggyakrabban emlegetett régi politikus elődnek Podmaniczkyt tartotta és hangsúlyozta; nem véletlenül nevezte őt a nép, Budapest vőlegényének. Az általa megalkotott Közmunkák Tanácsának sikereit mindig követendő példaként emlegette. Szerette volna, ha a főváros a rendszerváltás után ismét olyan dinamikával fejlődhetett volna, mint Podmaniczky idejében. Ez azonban akkoriban nem volt napirenden, ezért túlnyomórészt a közterületi nyíltszívű elárusítóhelyek megszüntetésével voltunk kénytelen foglalkozni. Mint mondta: „nem akarom, hogy Budapest, bódépest legyen!”

Nem mondta, de mindenki tudta, hogy Ráday Mihály egy ilyen gigászi munkát, Podmaniczky-hoz hasonló feladatot is elvállalt volna és hozzá hasonló sikerességgel meg is oldott volna!

Ráday Mihály annak ellenére, hogy az elveiben merev és megalkuvást nem ismerő ember volt, magánéletében vidám és jókedvű volt.

Gyakran ugrattuk egymást: ő engem a baráti körben olyan „vörös csepelinek mondott, akinek minden vágya, hogy a szigetcsúcson felépített toronyházak tetejéről „lenézzen” a Gellérthegyre, én meg őt a „Rózsadombon bezárkózott értelmiségnek tituláltam, aki nem lát túl a nagykörúton”. Ezen aztán jókat nevettünk! Egészen addig, amíg egyik alkalommal meg nem látogatott engem csepeli lakásomon.

Amikor kiszállt a kocsijából mindjárt meglátta az utcanévtáblát, rajta a felirattal: „Budapest XXI. kerület Csepel „RÓZSADOMB”. Öblös hangján (az volt neki) teátrálisan kiáltozott - a táblára és rám felváltva mutogatva - hogy ez az ember csúfol engem mindenféle bezárkózott belvárosi „rózsadombinak, amikor nem is élek ott, míg az ő háza a „Rózsadombra” épült!

Most a 80. születésnapján rá emlékezve a könnyem csorog: a távozása miatti fájdalomtól, az átélt vidámságtól, a kellemes emlékektől. A szívemben Ő midig ott él!

Forrás: Horváth Gyula közösségi (fb) oldala és Bárány Tibor XXI. kerületi Hírhatár