„A gyorsvasút úgy hozzátartozik Csepel életéhez, mint a nagykalapács döngése, a kémények füstje, a gyárépületek időtől sötétre pácolódott fala.„E sorok írója, aki tizennyolc esztendőn át naponta ingázott a Tanácsház tér és a Boráros tér között, gyakran volt fültanúja, amint az éjszakai műszakból hazatérők anyagról, szerszámról, rajzról, bürokratikus huzavonáról, értetlenségről, új gépről, fejlesztésről vagy elmaradásról beszéltek.”

A Képes újság 45 évvel ezelőtti, 1977-es számából idézzük a Csepel szava című cikket:

„A gyorsvasút úgy hozzátartozik Csepel életéhez, mint a nagykalapács döngése, a kémények füstje, a gyárépületek időtől sötétre pácolódott fala. A gyorsvasút, ez az idestova háromévtizedes áldás, amelyik tíz percre rövidítette a Csepel és Pest közötti, valamikor egyórás utat, legalább annyira része a kerületnek, mint az első, úgynevezett Élmunkásház vagy a Munkásotthon.

Mégis az utóbbival vethető össze leginkább. Rendeltetésük merőben más jellege ellenére van bennük valami közös: mindkettő társadalmi funkciót is betölt, mindkettő találkozóhely, ahol szót lehet váltani családról, munkáról, politikáról, fociról vagy az időjárásról. Mindenről, ami

foglalkoztatja az embereket. Igaz, a Munkásotthonba órákra ülnek be az emberek, a gyorsvasúton meg csak tíz-tíz percet töltenek jövet-menet. De — érthetően — itt többen fordulnak meg, ráadásul az egy műszakban dolgozók rendszerint azonos időben utaznak. Természetes tehát, hogy valami sajátos társadalmi élet zajlik a gyorsvasút barátságos kocsijaiban.

Megtoldódik még tíz perccel az egy gyárban, egy műhelyben dolgozók együttléte. És a műhelyben elkezdett, az öltözőben folytatott beszélgetés a napi munkáról tovább tart a gyorsvasúton. E sorok írója, aki tizennyolc esztendőn át naponta ingázott a Tanácsház tér és a Boráros tér között, gyakran volt fültanúja, amint az éjszakai műszakból hazatérők anyagról, szerszámról, rajzról, bürokratikus huzavonáról, értetlenségről, új gépről, fejlesztésről vagy elmaradásról beszéltek.

Az életüket kitöltő mindennapi tevékenységről, a munkáról váltottak szót nagyon sokan. És sohasem mocskolódva, ha a bajokat emlegették, sohasem nagy szavakkal, ha eredményről, örömről szóltak.

Távol áll e cikk céljától azt állítani, hogy a csepeli munkások különleges emberek. Nem azok, nem szocialista szentek, akik másról, mint a munkáról, a termelésről nem is tudnak beszélni. Sokféle ember dolgozik Csepelen is, s mi a többségről írunk, a becsületesen dolgozókról, akiknek a munkáról elhangzott szavait éppen az teszi hitelessé, hogy még magánbeszélgetésben is felelősséggel szólnak róla…”

Antal Károly

Forrás: Képes Újság 1977