"Szedd össze csontjaid, barátom,/ Lopnak a bőség kosarából!/ A jognak asztalánál lopnak,/ Népek nevében! S te halott vagy?/ Holnap a szellem napvilágát/ Roppantják ránk a kétszer gyávák…”

Utassy József  fenti sorait idézi publicisztikájában Lendvai Ildikó abból az alkalomból, hogy ezekben a napokban kezdődtek meg azok az ünnepségek, amelyeken Petőfi Sándorra emlékeznek a költő születésének 200. évfordulója alkalmából. A cikket változtatás nélkül ajánljuk olvasóink figyelmébe:

Bár tőle származik a számomra legszebb magyar verssor ("Oh lassan szállj, és hosszan énekelj,/ haldokló hattyúm, szép emlékezet"), mégsem ő a kedvenc költőm. Ha Petőfi, akkor a "Szabadság, szerelem" pátoszánál közelebb áll hozzám "A helység kalapácsa" csodás humorú költője. Emiatt mondják, hogy ő volt az első parodistánk is.

De amit ikonikus alakja üzen máig, az engem is, mint mindnyájunkat formált. Ahogy Szerb Antal írta, "Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a Költővel." Kányádi Sándor azt mondta, a kezdő költőknek Petőfire kellene fölesküdniük, ahogy az orvosoknak Hippokratészre.

Szeretjük azt hinni, hogy

Petőfi egyértelmű a "magyar"-ral is. Miatta is hisszük, hogy szabadságszerető nemzet vagyunk. (Hol igaz, hol nem.) Ezt írta meg Reményik Sándor, a tragikus véget ért erdélyi költő (nem bírta elviselni a kisebbségi sors nyomását, morfinista lett, amiből olyan kegyetlen inzulinsokkokkal kezelték, hogy az utolsóba belehalt): "Térdig porban és övig hamuban/ Mi mégis a te nemzeted maradunk:/ Petőfi nemzete."

Ennek ellenére vagy éppen ezért Babits óta tudjuk, hogy nem könnyű őt ünnepelni: "Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?/ Ki meri meglátni, ki meri idézni/ az igazi arcát?/...Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal/ hozza koszorúit." Ugyanezen a 100. évfordulón a 18 éves József Attila is átlátta: "ünnepelvén,/ mélyre temetnek el."

Persze mindenkinek megvan a maga Petőfije. De arra azért kíváncsi vagyok, mi a csudát fog benne ez a rezsim, a "süket Hivatal" úgy igazán, őszintén ünnepelni? A szenvedélyes köztársaságpártit? A "dicsőséges nagyurak", az úrhatnám gőg ostorozóját? A "szent világszabadság" prófétáját? Az örök ellenzékit, akinek a forradalmi kormánnyal szemben is volt kritikája?

Vagy azt, akit Szilágyi Ákos remek versciklusa "Posztpetőfi", a barguzini verselő alakjában élesztett fel, a NER szatírájaként? "Én vagyok az, aki turul,/ Úgy elölrül, mint hátulrul." A libernyákozás időszakában pedig így: "Hej, apákok, hej anyákok!/ Nyakunkon a brüsszel nyákok!" "Szorulnak most gendernyákok,/ mindenféle undornyákok!/...Zsernyákállam üzeni: a problémát kezeli."

Pedig Petőfire tényleg szükségünk volna. Úgy, ahogy Nagy László idézi alakját: "föltámadt piros csizma, csak zaklass,/ te irgalmatlan édes, te fényes,/ csikorogd széjjel a szívünk havát."

És ha már túl sok üres frázist puffogtatnak róla, ismételgessük, ahogy Utassy József szólította meg őt a hatvanas években: "Szedd össze csontjaid, barátom,/ Lopnak a bőség kosarából!/ A jognak asztalánál lopnak,/ Népek nevében! S te halott vagy?/ Holnap a szellem napvilágát/ Roppantják ránk a kétszer gyávák./ Talpra Petőfi!"

Forrás: LENDVAI ILDIKÓ közösségi (fb) oldala

A fotón Blaskó János 1983-as csepeli Petőfi szobra