"Két kemény napon át tágítok, illetve hát nem tágítok, ám a bőr nem enged, és kiderül, hogy mégsem én vagyok Hamupipőke, vagyis a legkevésbé sem az én lábamra készült a topánka."

Néhány napot a barátaimnál töltöttem Balatonon, ami kisgyerekkorom óta a kedvenc helyeim egyike. Annak idején csak azt nem értettem, az én szüleimnek miért is nincs háza valahol a parton.

Pedig volt oka a dolognak: elsősorban apu nyughatatlan természete; képtelen volt egyhelyben megmaradni.

Ráadásul az úszás és a vízilabda abszolút nyári sportágnak számított:

télen alapoztunk, a versenyek nyáron, nyitott medencében zajlottak, így nem jutott idő nyaralásra, és ha nem nyaral az ember, akkor minek a nyaraló.

Ráadásul pénzünk sem volt, s mire összegyűlt némi megtakarítás, elszálltak az árak.

Felnőve, gyermekorvosként én is kacérkodtam a gondolattal, hogy

kéne egy víkendház, de úgy jártam, mint a szüleim: mire meglett a pénz, meglódult az ár.

Hogy én sem vagyok üzletember alkat, annak bizonyításaképpen íme két bizniszsztori – egy rólam, egy apuról.

Hetvenes évek eleje. Az üzletekben ugyan szerény a választék, de néha azért felbukkan egy-egy kincs, és én ráakadok egy elegáns olasz álomcipőre. Sajnos jócskán többe kerül, mint amennyi pénzem van. De hát van az az érzés, hogy: kell! Egyezkedem anyuékkal, hogy közeledik a születésnapom, aminek apropóján igazán „eszközölhetnének némi besegítést”.

Igent mondanak, repesek az örömtől, ám kiderül, hogy a legnagyobb méret is pont egy számmal kisebb, mint a lában.

Sebaj, majd én megoldom! Megveszem a cipőt, és vizes frottírzokniban bújok bele, remélve, hogy kitágul.

Két kemény napon át tágítok, illetve hát nem tágítok, ám a bőr nem enged, és kiderül, hogy mégsem én vagyok Hamupipőke, vagyis a legkevésbé sem az én lábamra készült a piros topánka.

Pár hétbe telik, mire eladom a cipőt, még mindig nem olcsón, de pont féláron.

Rosszul veszünk és rosszul is adunk el.

Így reagálja le édesapám a dolgot, és megerősítendő a tételmondatát, elmeséli a vonatkozó saját történetét.

Amikor 1958-ban kétévnyi kalandozás után hazatért a család, anyagilag nem igazán álltak jól a szüleim, és elvállaltak minden munkát, apu szerelt, anyu kötött, terítőre festett, szóval csinálták, ami szembe jött, próbáltak fennmaradni a vízen.

Amerikából érkeztünk vissza Magyarországra, hároméves voltam, hónom alatt szorongattam nagy kincsemet, egy csodababát, aki sírt, pisilt, beszélt. Kerek ez országban csak nekem volt ilyenem.

Sajnos eljött a nap, amikor olyannyira megszorultunk, hogy el kellett adni a babát; állítólag mindezt velem is megbeszélték, s én nagylelkűen beleegyeztem, hogy a baba eztán egy másik kislánynak okozzon örömet.

Édesanyám mindig racionálisan gondolkozott, javasolta apunak, hogy keresse fel kedves ismerősünket, a jeles színészházaspárt, akiknek velem egyidős volt a kislányuk, és ajánlja megvételre az én különleges babámat.

Apu egy késő novemberi napon, hóesésben érkezett a reménybeli vevőkhöz, ráadásul alaposan megfázva. Belépett a villalakás fűtött előterébe, és a kellemes meleg hatására már az udvariaskodó mondatok alatt csöpögni kezdett az orra.

Nyúlt a zsebébe, hát, nincs nála zsebkendő. Kérni valamit, amibe kifújhatja az orrát, nos, azt kínosnak találta, ezért szipogva próbálta minél gyorsabban értékesíteni a babát. Így hát szó sem lehetett alkudozásról, és jóval a valós ár alatt adta el a kincsemet.

A tanulság, amit leszűrt, így hangzott: „Van, amiben jók vagyunk egyénileg és családosan is, cserébe van, amiben pocsékok. Utóbbit nem érdemes erőltetni.”

Nem is kísérleteztem eztán semmiféle üzlettel, s így jártam a legjobban.

Forrás: Gyarmati Andrea (24.hu)