Nagyjából ennyi maradt a helyi demokráciából. Harcoljunk azért, hogy legalább ezt ne rabolják el tőlünk!
A harminchárom esztendővel ezelőtti rendszerváltozás egyik legsikeresebb és máig maradandó döntése a helyi önkormányzatok létrehozása volt. Maga az elnevezés ugyan szerencsétlen, hiszen az önkormányzó kifejezést alapvetően az államhatalomtól független szervezek, kamarák belső működésére szokták használni.
A helyi hatáskörű, a lakosság által választott testületeket a legtöbb európai nyelven „tanácsnak” (der Rat, council, rada, stb.) nevezik, de a magyar rendszerváltozás lázában a törvény megalkotói szabadulni akartak a kommunista rendszer által is használt, amúgy régi és bevált kifejezéstől. Az önkormányzatok kissé magasztosan fogalmazva a népfelség elvét szolgálják azzal, hogy
a közhatalom egy részét helyben gyakorolják a demokratikus decentralizáció szellemében.
Az önkormányzatiság minden buktató ellenére civilizáltabbá tette Magyarországot. Rendezettebbek lettek a települések, a helyi összefogás bevonásával javult az infrastruktúra, megerősödött a lokálpatriotizmus, új értelmet nyert a helytörténet. Megszületett egy új közéleti embertípus, a polgármester. Ha kellően karakteres és konfliktustűrő egyéniség, akkor valódi tekintélyre tesz szert a településén, és az országos politikai hangulat változásától függetlenül újra és újra megválasztják.
A magyar jobboldal már a kezdetektől ellenségesen viszonyult az önkormányzatisághoz, hiszen az MDF 1990 tavaszi győzelmét ősszel liberális helyi győzelem követte, elsősorban Budapesten. A demokrácia első két évtizedében mégis kialakult egy többé-kevésbé harmonikus viszony a közhatalom központi és helyi intézményei között. A Fidesz egymást követő kétharmados győzelmeivel aztán megindult az önkormányzatok intézményeinek állami lenyúlása, anyagi forrásainak elapasztása.
Az eddigi legsúlyosabb csapást az önkormányzati tulajdonban levő iskolák államosítása, a Fidesz-kormányzat alá rendelése jelentette. A kisebb településeken az általános iskola, a városokban a középiskola is az egyik legfontosabb közintézménynek számított. Az emberek büszkék voltak az iskoláikra, és elvárták az önkormányzattól, hogy mindent tegyen meg a színvonalas oktatásért, az intézmények zavartalan működéséért. Az iskolák államosítása súlyosan sértette a helyi közösségek szabadságát, hiszen azóta senki által nem választott, központi tanbürokraták diktálnak tanároknak, diákoknak, közvetve a szülőknek is.
A Fidesz nem fogadta meg a „ne vágj ki minden fát” bölcsességét: idén az önkormányzatok tulajdonában levő járóbeteg szakrendelők államosítása került napirendre. Jelenleg 136 ilyen szakrendelő működik országszerte. Ezek valóban a helyi hatalomgyakorlás, a lokális demokrácia működésének utolsó bástyái. A legtöbb önkormányzat erőn felül támogatja saját pénzzel is a működésüket azért, hogy a helyben lakó polgárok (egyben a választói) minél jobb egészségügyi ellátást kapjanak. Csodára a magyar egészségügyön belül a szakrendelők sem képesek. De a tiszta, könnyen megközelíthető rendelő, a barátságos és felkészült szakembergárda, a rugalmas rendelési idő sokat javít legalább a járóbeteg-ellátáson. És ha nem így működik a rendelő, akkor helyben számon lehet kérni a polgármesteren és a képviselőkön a hibákat.
Takács Péter államtitkár, az államosítás előterjesztője többek között azzal érvelt, hogy a jelenlegi rendszerben létezik a „fantom előjegyzés”, amikor valaki több szakrendelőben is időpontot foglal, aztán csak az egyikre megy el. Elég életszerűtlen okoskodás. A fővárosban az ember eleve csak az állandó lakhelye szerinti kerületi rendelőben foglalhat időpontot, és a rendszer kidobja, ha valaki ugyanoda több időpontot kér. Másrészt a legtöbb helyen jóindulatból az elő nem jegyzetteket is fogadják, időpont-lemondás miatt tétlenül üldögélő orvosok nincsenek a rendszerben. De az előjegyzési rendszer korszerűsítése eleve megoldhatja ezt a gondot. Ez és csak ez valóban a központi kormányzat feladata lenne. Az eeszt-rendszer máris összehangoltan működik, az önkormányzati szakrendelőkben végzett kezelések, vizsgálati eredmények gyakorlatilag azonnal megjelennek az országos nyilvántartásban.
A Fidesz szavakban szívesen hivatkozik a hazafiságra, nemzeti büszkeségünkre. De lokálpatriotizmus nélkül nincs valódi hazafiság, hiszen
a család, a lakóhely és a nemzet egymásra épülő fogalmak. Az önkormányzati rendelő annak a jelképe, hogy a helyi közösség önmaga is gondoskodik polgárai egészségügyi ellátásáról.
Én büszke vagyok a saját kerületem szakorvosi rendelőjére, és máshol lakó ismerőseimet arra biztatom, hogy a közelgő önkormányzati választásokon számoltassák el a polgármestert és a képviselőket a rendelőjük állapotáról.
Nagyjából ennyi maradt a helyi demokráciából. Harcoljunk azért, hogy legalább ezt ne rabolják el tőlünk!
Forrás: HEGYI GYULA (Népszava)
